hová tünt?

hová tűnt a gyermeked,
ki a karácsonyi fényeket
mosollyal ülve nyelte,
és lépett, és játszott,
és új évi hittel tépett el
minden szűk rabláncot?

hová tűnt a gyermeked,
ki sorsot sodró angyal?
ringatod, felizzik,
mint éj keblén a hajnal,
s már ott sincs:
harmatcsepp a réten,
az elterült fénybe hullt,
s úgy pendít meg ezer húrt,
hogy fenn az égen
az aranyló napnak
a korongja megbillen.

hová tűnt ő, a gyermeked,
ki melletted járt, fogta kezed,
és gyengéd szóra fordult szája,
ha felnézett a szürke tájra
szemedben?

egy lábnyomot...

lomhán jár az idő

a zavaros télben,

szűkre húzza szemét

talán ijedtében

ma minden ember, minden ablak.

most szavam csendben cseng,

mint illanó lehelet,

állok a tűz mellett,

és váratlan lepem meg

velük az estét, s az estével magam.

a gondokat elhagytam:

repüljetek, álmok,

ti apró napsugarak,

én meg csak itt állok,

állok a tűznél, gondtalan, merészen.

kihűltem egészen.

zörögnek a csontok.

még megpezsdül a vérem,

és bölcsen mosolygok,

ha nézem az olvadó telet: tenyeremet.

cseréljünk térfelet!

legyek én a lábnyom

a talpam alatt bujdosó

forgóföld-világon.

csak valami maradjon, valami belőlem.

20121209

kalitkában

csontig rágó fogak tépnek,

bennem félangyali félek-

ként szakad ki a gondolat,

utat repít, egyre szalad,

mintha kongna minden lépte,

a harangokat fejbe tépte,

hol az akasztottak lógnak mind,

mint denevérek odakint.

égő hangjuk lüktető kincs,

élő föld ez, vagy elaggott nincs,

felhalmozott halvilág?

mindig mar és mindig rág,

sorvadón tart, nehogy felállj,

felkelj végre, hogy azt mondd: megállj!

nem zöröghetsz felettem,

hörgő harang, én temettem

a haragot, a nagy halált,

mit egymásra a hús dobált.

20121206

magyarnak

fejre állt a bölcső

alattunk az égi oltár

eltapossuk a templomaink

magyar nyelvhez magyar szótár

kell: magyarnak lenni

bujdosó csillagok tükrében

a nemzetőst meglelni

önmagunkból egymást

testvérré emelni

s csak szeretni

szeretni.

ember!

fekete a lélek.

mit ér, ha volt is?

ma pusztít. könnyű méreg.

sűrű, fagyos fodrok úsznak,

fenn pokolmadarak szállnak,

küldik pusztító csókjaikat az égből

remegő testvérnek, remegő hazának.

mennyből-madár voltál te is!

ezer madár, ezer szárnypár,

mivé lettél, tollas angyal?

halálcsempész vagy bombahordár.

szétszakadt időben nézik

másodperctükröd mutatóin,

ha csókod rajtam robban,

csendes üvegmorzsák

a fodrokat darabokban.

testvérek darabokban,

a szívem darabokban.

átadom az égnek,

egy vagyok,

egész.

Szellö

                      Szellő.Szép.Szeretem.

Szellöhöz

szökkenj, Szellőm,

vessünk embert!

világmagból szépen nyíló

bimbó-tavaszt!

szökkenj égig, húzz magaddal,

finom fonál tenyeremben

hozzád ragaszt.

szűk a kabát, ha varrni kell,

szívölelő, vért hordó mell

te legyél a testemen,

hozzám szültek, Életem!

bőröd feszül,

zeng a lelked,

három csoda alszik benned,

hozzád hunyom le szemem.

élő álom kerít körül,

alul az ég, s a föld fölül,

száll a világ, lehull a kincs,

sejtek, izmok, szövetbilincs,

elmaradnak,

mind elmaradnak.

megmaradnak láthatatlan

nem-volt lények száz alakban,

szólj hozzájuk, intsd őket,

szeresd szívük szeretetté,

álmukból így nyisd őket.

emlékek - hibázunk, olykor

épp a hatvanhetedik oldal sorai közt bolyongott a szemem, középen, mikor egy kellemetlenül hosszú mondat végefelé megakadt. pont olyan volt, mint ez előbbi: hosszú és unalmas; amolyan vizsgajegyzetbe illő. s benne a szó: adoptálni. adoptálni? ahh! adaptálni. elvégre is joganyagot nem szoktak csak úgy adoptálni, még az európai unióhoz csatlakozni kívánó államok sem. és bármily jóleső érzés lett volna felvidítani magam a pólyába csavart törvénybébi láttán - haha, feketetintás törvénycikkelyek folynak a száján, szeméből paragrafusok potyognak, amint az újdonsült tagállamok kezébe nyomják: nesze neked nemzet! - a hatvanhetedik oldalról felugró tekintetem mégis azzal telt meg, miért is felejtetted el megmondani, hogy mikor jössz?


de akkorisvégigolvasom a nyolcadik fejezetet az európai uniós szakmagyakorlásra vonatkozó szabályozásról

álarcos szerelem

csak úgy nevelgettük egymást
ébredtünk az éjben
tépett csókok százát hordtuk át
a tengermesszeségen
mosolyflottám ringó
könnyáztatta hajó
vad víz fakad
kékből
most kék
félek te félsz
a kép szép látszat vagy való?
bűvös gyöngy a gyász
lelkeket terelget
élni sodor vagy talán hozzád
és ellépek, mert mindig lépni kell
bújni bogár módra
félni felnőtt fejjel
de kitárt gyerekszemmel
ügyelni a jóra
álarcos szerelem
rád húzom
vigyázz!

jobbat!

jobb verset csak tisztább szóval írni jobb élet jobb könny folyik a jobb szemből
álmodni ártatlan álmokat eladva

viaszvillámok

öleltél már gyertyalángot?

sejtnyi kis élet

pimasz viasz

csendes vigasz

mi tenyérbe téved

szerettél már tüzes lángot?

hő simít arcot

levegődbe

levegője

karcolgat rajzot

benne látod a világot

nézed, csak nézed

sercegő fény

bűnfaló lény

a szemedbe réved

ártatlanul néztek össze

törik az átok

szív-dobbannak

láng-lobbannak

a viaszvillámok

beléd ég az ősi parancs

az áldott végzet

szeretni mind

s úgy élni, mint

kire ő nézett.

együtt

összenőttünk
két kis szálka
egymást szúrva
magát fájva
félbe törve
hazát áldva
s együtt húznak
magas kezek
öröklétbe:
a halálba.

elrendelt lázadás

és padlóm alatt
és csillag felett
és kesztyűmélyre
bújva kezed
és kusza ujjak
körmein
lebegtek a
könnyeim.

és hideg világ
és hajamra sár
és testemre kő
vén eső rám
és el is áznék
ha kezed nem
tartod, védőm,
énfelettem. 

és talán szakad
és muszáj, szalad
és bennem siklik
életszavad
és bezárt jövő-
utakat
sínpáracélt
tologat.

és két kis pálca
és kötött irány
és elgörbítem
én, csak egy lány
és magamból is
kimászok
és megeszem a
világot!

és nagy voltam ott.
és én azt hittem
hogy én voltam
de csak vittem
magamban a
világot.
és lesült szemem.
már világlott.

20121008

emlékké omlik az élet.

a szirmokról

bennem még csak éppen ébred
szemét bontja, nyitogatja
otthont lel, tán hazát épít
jóságország hivogatja:
térj belém, fény!

létből dobj az élők közé
ültess szemembe virágot
altass, álmom, szép szereppé
éltess bennem szív-világot
térj belém s élj!

több bajt már nem hozok rátok
el nem veszek, s nem is adok
némán nézek, csendben állok
már maga a minden vagyok:
gyulladó fény!

jegyzet.

magyar mese

-úgy épüljünk,
úgy repüljünk,
mint a madár?
mint vén villám?
vagy mint szépen sikló gondolat?
-úgy lépjünk, hogy
se tebenned,
se énbennem
kár ne essen,
táltosszívű szép lovam.

20120919

képzelet

álom voltál?
nem lehet
hazugságból
testedet
bűvölt vágy
építettelek
s törtem össze
magamon
féltő szóval
tagadom
ha kérdezik.

letagadom
mert elveszik
arany álmom
röptetik
éjnek csúcsán
szöktetik.

más nem marad
száraz fehér
benne úszó
mentalevél
hűs-bús hajnal
dús harmattal
s virágszirom
hol vérem iszom.

20120918

hangvarázs

számból egy szó,
megszülettem
kicsit élni,
csupa-csupa játék,
hosszú mosoly,
néhány lépés,
szék, fény, kabát,
meleg szemek,
hogy szeretlek
háttal nézni,
zajból csengő,
mámort rejtő
remegő dallam,
előtted halkan
remegek én is.

szerelem, szeretem.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

ma

egy dátum, mi már csak határidők halmazát hozza magával, egy szám, mi már csak a lét számlálója, üres egy és nulla, mint a gépi világ kódjai, sorban egymás után, ahogy a katonák lépnek, ahogy a gyermekek állnak az iskolában, parancsra. kihalt belőlem a szám, vagy csak mélyen elszunnyadt, mélyre bújt, egészen messze a hangoktól, hiszen hogyan is szólhatnék, ha már nincs szó, mi eljutna céljába. de azért csokimáz, édesem, szeretlek.

20120910

tinta, papír, igazán

mikor szóval írok, elvesznek a szavak
foganna bennem csak egyetlen gondolat
mi teljességet ad a játéknak: a létnek
életet teremt benn a bölcsességnek
fényt nyújt át ujjamon, szemgödörbe nyomom
eltűnik a homály, látok végre vakon
nem keresem többé, szétfolyó szavait
elhagyott tébolynak, marad az igaz hit
markolnám a mindent, kéz nélkül, a nagy lénnyel
hajnalban születnék, egy lennék a fénnyel
elmúlna koszos vágy életre, halálra
suhanna a széllel, nem gondolna másra
megölelne mégis minden puha lelket
rongyos létbe csavart élő ember-tervet
adna nekik kincset: szelíd sorsot. jóság.
feszítsd fel a mellem, nézd, él itt benn egy ország!

20120827

lépj tovább

kicsordul a világ. hirtelen
könnycsepp fut át fáradt szívemen.
egy rezgő buborék. dobálják.
az erek lüktetik, darálják.
kezembe eresztem, tollpihe.
hulljon hát, hulljon a semmibe!

szálljon át zörrenő réteken,
avarba ömlő fény-tengeren,
vörös fák őszfújta ágain...
rohanj a múlásnak szárnyain!
remegő kezemből tűnj tova!
szívem már megnyugvás otthona.

betértél, kellettél, nyár-játék...
több voltál! csillagfény-ajándék!
de álmomból kifordult az éjjel,
felkúszott új nap, új reménnyel.
mába hív élni a nyugalom:
légy boldog, lépj tovább utadon.

20120817

nemzedékek

figyelem őket, kik olyan szépen élnek

és észre sem veszik, a világ mily nehéz lett

vagy tán nem is nehéz, csak én vagyok a gyáva,

gyáva félelemre, gyáva pusztulásra…

egyre csak várva, hogy kételyek vesszenek,

amint együtt leszünk új dns sereg:

család. győztes csatát belőlünk nyerjenek

kínzó életért, a mohó halál felett

feszült fájdalommal könny és vér gyermekek.

.

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

20120812

jajt kiáltó némaság

forró testű fény, bolond
kis apró kő, mi fenn pihen,
imbolyogva süt a Hold,
míg rád kacsingat szeliden.

nézlek én is, hosszasan,
könnyel tölt meg a jelen,
mába gyújtod hűs szavad:
tört sugár íriszemen.

halk könyörgés, néma fény,
kín, csillámló csillagszárny,
nem tehetek semmit sem,
lám, rám szökik a roppant árny.

mi fekete űrnek tűnt,
most koszos kéjjel átitat.
köpd magadból ki a bűnt,
én felnyalom a nyáladat.

rémvilágot rejt az éj,
a húson bús mosoly süt át,
s hangtalan ül nyelve közt,
míg bevarrják a fogsorát.

benned él majd, kidobtam,
nem mozdul többé a szám,
felfakadó fájdalmam:
a jajt kiáltó némaság.

20120808

megtagad az élet

pattogó gyertyafény-hullámba fordulok,

sorsom, álmom éget, ébredni akarok.

halkan mar a sóhaj: hol az igaz világ?

bogár bújik belém, csak az lesz, mit kirág

elmémből, s gyomrába bús gondolatként szökik.

lassan megfagy a tér, majd az idő törik.

elásva a jövő szürke teste foszlik,

kínzó koporsóban múltam árnya oszlik.

mi maradt más nekem: valóság, a jelen,

álmot rajzol ez is, hazudik szüntelen…

ha megtagad az idő, s megtagad az élet,

ha nincs más hely, hű hazám, te adj menedéket!

köss mély vizű kútba ólomlelkű szállal,

szúrj ki sziklafalra sodródó szilánkkal,

fektess bús padlóra izzadó ököllel,

bújtass karjaidba, takarj puha földdel!

ha nem fogad a jövő, beléd dőlök bátran.

sírom felett fognak sírni, mindahányan

kedves életemből úgy kitaszítottak.

sűrű könnyeimmel sírni, sírni fognak!

20120806

ország-út

hosszú tekintet. lassú pillantás. kint hever a táj, fenséges, zöld, maga az élet. száguldok bezárva, rajtam a testem, a testem egy kocsiban, nem számít. körülvesz, ringat a hazám. végtelen hatalmasnak tűnik, elmosódik a horizonton, az égig is elér. csodálva nézem, kutatom. vajon ha átugratok a tekintetemmel újabb és újabb pontra, még mindig ott találom? úgy érzem, nincs semmi, mi nagyobb, s nincs mi apróbb óriás lenne nálunk. mindenség, ez vagyunk. Magyarország. mozdulatlan végtelen. szétfeszül bennem az érzés, mégis hamar múlik. út, melynek a végén a kiüresedés vár betonba burkolva.
otthon? hiány.

.

.

érkezés. táska. cipő. lépcső. fülledt szoba. zörrenő zár, nyirkos kilincs. ragadó takaró. izzadt tárgyak. minden teli, ürességgel. emlék. emlék a helyről, ahová tartozom. feldúltan kapkodok utána, mint ujjaimból foszló szálakat, markolom az érzéseket. kiszöknek. feledés, kérdés. válasz? Nincs válasz… hasít belém. elhagyatottságom ölel, körülfon, mint kínzó szerető. miféle városi delej szállja meg az embert, mikor hazatér a mindennapokba? keserű száműzetés ez. Hol vagy, hol, édes bölcsőm? Miféle anyagot öntöttek körém, hogy nem érzem hullámzó ringásod, áldó biztonságod? hallgatok. felel a csend, néma szavak. hangtalan gondolatok keringenek körülöttem, lopott társak.
Befelé, irány befelé!

.

.

.

.

.

.

én. a világ sejttöbblete. fontos kis senki, önző jószág. nem jobb másoknál, nem is rosszabb. ember. ember, ki angyallét után kapkod a semmibe, a világba, a szívekbe. Még nem tudja! – kacagok rajta gúnyosan. keresi istenét, hazáját mindenütt. micsoda bohóság, halva szült remény! járni az utat, találni. magamba merülök. elfogynak a szobák, eltűnnek a falak, leperegnek a város háztetőpikkelyei, a tér folyik. megremeg a lelkem. Ki vagyok? Ki maradt belőlem? én. minden-bennem én. őrizni. tartani.
Szeretlek!

20120726

fogyókúra, hatékonyan

úgy érzem, rám folyik a bolygó. hirtelen óriás ponttá zsugorodok, hatalmas semmivé, mindent kitöltő űrré. nem vagyok a testemben, nem a testem vagyok, csak körülöttem remeg. reszketi az időt. mialatt ő vibrál az időben, meghallom a csendet. fáj, felzaklat, nem értem és egyre csak megszólalnak az álmok. süvítenek minden felől, gyötörnek. hogy visszahúzzanak a valóságba, megszólalnak a tetteim, mintha csak saját magam elbeszélője lennék, forgatnám és magamba döfném a szavakat. közben a test mozog. enni kell. Enni kell! – mondom, és ő előveszi a tányért, felsorakoztat benne kenyeret, tésztát, húst szafttal, édeset, sósat, fűszerrel, szárazon, töményen, szaggal. belecsúszik a villa. csak ott áll és úszik benne, amint az ágyra teszem és nézem. ülök és nézem, úgy egy méter biztonságos távolból. a szag erőszakosan belém hatol. nem akarom. kemény undor fog el, elfordulok. hiába. a torz illat mégis átölel, és eszembe juttatja, hogy meg kell küzdenem vele, egészen a gyomromig. Minek? Kell. Megbánom majd. Mire jön a betegség, már nem akarom. Nem lesz jó halál, talán nem is lesz más, csak még több szenvedés. Testi. Az meg nem kell. Csak az kínlódik ilyenfajta lelki lószarokkal, aki egyben van. – talán… sírás fog el. érzem a duzzadó könnycseppet a szemem körül, de száraz. nincs. már nincs több. érzem, újra a testem foglya vagyok. az izmok rándulnak, görcsösen megfeszülnek néha. ég, fáj, izzad a testem, mintha olvadó üveggyöngyök borítanák. hevülnek, csordulnak, cseppennek, folynak, hogy a hideg padlón koppanva újra elnyerjék alakjukat. ömlenek belőlem, színesek, vidámak, mintha az összes boldogságom hagyná most el a sejtjeimet. Elvesztettem mindent. Elhagy a boldogság. Elhagyott. Elhagynak. Nincs…Semmi sincsen… - kinyújtom karjaim, a lehulló verejtéktócsába. már kihűlt. nyújtózom felé. megtörten az üveggyöngyeimbe fekszem, eggyé olvadni a kint rekedt boldogságommal. 

20120725

égek, mint

rémisztő tűz-rovarok,

búcsúzok.

rettentő húscafatok

repkednek testemről,

könnyű halál.

elhagy az élet,

a semmi vár.

20120719

ködlepkeként szállok

szárnyam bomló bádog

fénybe fúlok halkan

s fagyszót lehel ajkam.

torz vágyképek ölnek

harmadnap megtörnek:

testemre hasalnak

kínzó savak nyalnak

bordáimba bújnak

egy sejtet ott leszúrnak.

20120717

játék ez, tüzes, sárkány-sodrú,

lépsz, dobsz, majd eltűnsz hirtelen,

nézd, a kocka hogyan fordul,

míg árnyékom az éjben megjelen.

élet ez, teli fájdalommal,

tépsz, vágsz, majd begyógyul a seb.

átölellek távolról karommal,

kívánni nincs semmi édesebb.

kötelékünk, mi szabhatatlan,

szívedig, bárhol vagy, elér.

szerelmünk, miért is tagadjam,

úgy éltet, mint testet a forró vér.

játék ez, szegény testünk a bábu,

egymás ellen űz néha a szabály.

legyőzni, vagy együtt-győzni vágyunk?

boldog az, ki együtt küzd akadályt.

20120717

a lélek beint minden lénynek,

s a lényeg, a hasztalan fények

félve sütnek, zavartan égnek.

a csillag is unottan csillant,

agyvelő esztelen villant

múlt-mesét, álom elillant.

porladó űrt hoz a mába,

szembogarán kicsit kába

gyémántcsepp gurul nyakába.

bőrömet simítva fordul,

kereket vetve lecsordul,

mosolya, nézd, hogyan torzul!

mellette állsz, de már messze.

tudjuk jól, el vagyunk veszve,

így dob ránk árnyat az este.

20120715

kibillent az óra,

fellobbant a jóra,

fellibbent a függöny,

harmattal feküdjön,

fűszállal takarjon,

avarban akarjon,

kezed a kezébe,

hatalmad mellére,

vágyad az ágyába,

szíved a szájára,

könnye a párnára

lecsúszik. lélegezz!

többet már nem tehetsz.

20120713

Paul Verlaine

ÉRZELMES PÁRBESZÉD

A vén parkban didereg a magány,

s két árnyék suhant át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,

alig érteni, halkan mit beszélnek.

A vén parkban didereg a magány,

s multat idéz két boldogtalan árny.

- Gondolsz régi mámorunkra szerelmem?

- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

- Arcom álmodban ma is megjelen?

Feldobog szíved a nevemre? - Nem.

- Óh szép napok! milyen forró s igaz volt

csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.

- És kék az ég s a remény végtelen.

- A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,

és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

Szabó Lőrinc fordítása

.

lelkemből nőtt gondolatszárny

sárba mártva nem repül,

könny-kabátba öltöztetve

még az álom is kerül.

falról lógok, húz a padló,

fojt a szó és tart a tér,

rám nézel az éjsötétből:

számból kiserken a vér.

vörös patak, maró szavad

szellemalakként kísér,

teremtsd újjá a holnapot

több a mába már nem fér.

..

faág leszek, görnyedt törzsű,

gyökerével földjéhez hű

fény-élet fa, melléd növök.

ne hidd hát, hogy sosem jövök.

mocsár lelkű sáros testek

lehúznának, nem engedlek,

amíg markolsz, én tartalak.

nehéz szívű varázsalak,

nézz a jóra! lángol bennem.

beléd gyújtom, szép szerelmem,

mi parázsként tőled szökkent.

test a testben, úgy égjek el.

lelkünk egyként szálljon majd fel,

fel az égbe, megpihenni.

...

megvetem.

megvetem ágyunk,

ma csókkal várom,

majd megvetem Önt is.

még vetnék s vetek,

de sejtem már, hogy

selymes szirmot

bimbó-ágról

nem szedhetek,

nem szedhetek sohasem.

20120612

tejjel öntött úton álltam,

örvény tépett, hát kiszálltam.

fiú fogott, szíjjal, csattal,

pókhálóba ragadtam, kar

lendül felém, félve markol,

elejt némán, visszakarmol,

hajít, eldob, fényembe rág,

kampós kapát földembe vág,

majd visszahúz.

csillag voltam, ember lettem.

megszületett mohó lelkem:

miről csillag csak álmodott,

most ő minden jót megkapott.

beletorzult, féltem szegényt.

hordozza még belül a fényt,

de mi oly szép fenn az égen,

maréknyi por csak a kézben,

de csillagpor.

20120603

győzni fel!

mondd, teremthetlek még?

a holnapom benned ég.

átkaink feszülnek,

bőr alá beülnek,

rám kiáltod mindet

tépnek, fáj, de érted

égni, állni, győzni fel!

mondd, élek benned még?

homályba borult a kép.

kérd szemem, újra láss!

vedd szemem, azzal más

csodák is feltűnnek,

mit átok nem szűr meg,

élni, látni, győzni fel!

mondd, hiszel bennem még?

egy sápadt szó épp elég.

eléd hát kiállok,

a feléd dobott átok

testemen csússzon el.

Istenem, félni kell?

hinni, élni, győzni fel!

20120505

hullám

vezess,

vezess.

lépek az álmod elé,

világod olvad belé:

tűnjön az összes buborék,

szakadjon, robbanjon a tér,

szaladjon minden óra el,

mit nélküled töltenem kell!

világom olvad belé,

lépek a mámor elé,

szeress,

szeress.

20120430

fuvallat


nyugalom.

a szív szótlan dobban,

csendes mámor, jólesik.

jót esik benn egy apró élet

halk zaja jajdul,
kacagva sajdul

egy lehulló levél:
elveszett seb,

egyre kisebb.
rügybe borul az ág,

örök örömvirág
bomlik belőle.

betölt, árad, széttép, lobog,

a húson átrobog,

ó! tomboló
szellemrém simít,

élni öl, ölel.

.

'cause the lights are shining bright.

20120423

a múzsa álma


csillag akarsz lenni?

szóvá szüllek téged,

kincs-betűként éled

álmod: múzsaléted.

csillag mernél lenni?

belém öllek téged,

halálod nem féled?

oly sóvárgón kéred…

csillaggá válsz bennem,

magamba zárt engem,

földtől váló lelkem

kíséred, mély varázs

csillagokba fúlni,

sötét éjbe bújni,

mindenséggé gyúlni;

csók helyett csak parázs.

20120423

az elveszett

eltörött gyémánt

szikrázik, olvadok,

sötétség, hol vagyok?

eltépett lapok.

átmosom magamon,

szeretem, tagadom,

kiégett napom!

testedet keresem,

űzöm és remegem

elhagyott percem.

20120423

csillagközi néma csend

sírva tátong odafenn

fonnyadt levél, hulló lét

minden tavasz őszbe tér

mohó világ-átok ül

rajtunk, foggal fal belül,

sikít a szó: kilépni!

sikít a szív: kitépni!

20120418

tavasztalány

lehunyt-szem létben

hívni a tavaszt

elmúlik minden

hisz' úgysem maradsz

elfolyik innen

sodrás, ámulat.

mi késztet hinnem?

20120416

arcok az éjben,

cseppek a mélyben,

hangtalan álom-

zene zúg.

mézszagú mámor

omlik a fákról,

csordul a szívem,

belebúg.

szerelemszellem

öleli lelkem,

sikít a tépő

tavasz úr,

árad az álom,

hiszem, s nem látom:

belülről pendül

zenehúr.

hajnalból ömlő

harmatos csönd jő,

szikrázó fénybe

belefúl.

fényt kapott létben,

naplementében,

holnapra várva

csillag gyúl:

eljön az újabb

egy-örök új nap

szárnyalunk minden

árnyon túl.

20120416

20120410

eszembe jutottál, és ha elolvasnál…

értsd meg hát ki voltam,
kit szerettél bennem,
nem álltam a sorban,
a fényre küldtek engem.
tán csak lecke voltál,
akit megszerettem…
de jó tanító-példa
a tűzzel csapó Isten?

és tán pogány voltam,
bezárt szemű lélek,
kezet velük fogtam,
kik akarnak és félnek?
csak mert mással mértél,
kapott-koldult hittel?
ítélet-pálcádat
fejem felől vidd el!

pogány lettem volna,
csak mert úgy neveztél?
nem az én szívemben
lakott didergő tél...
tán érted sírt szenteltkönny
mosott igaz hitbe,
baráttárs-vallásba,
izzó, lengő létbe?

nem, nem! magként szültek
termőföldtől távol,
bennem bús reménnyel:
megtalálom, bárhol
ömlik dús esővíz,
mi testemet öleli,
földbe mossa lágyan,
ágyam belé veti.

s nézd, nézd! apró levél
hajt a feketéből,
pokol-sár világból,
majd az ég felé tör.
szivárvány a világ,
annyira szép! minden…
kinyílik az élet:
tavaszlétbe léptem.

de sír, sír... esőkönnyben
apró levél-lelkem.
bárcsak mutathatnám:
bennünk lakik Isten...

20120408

végső szóra, emberközi koporsóra



arany-szép szív holtan dobban
(nem fájt talán soha jobban)
érzés szakad
könnye szalad
virágbimbó-élet robban


önmagába, kettéhasad
(már nem látod benne magad)
gyászos korsó
hű koporsó
hív magához, élet tagad.


féltő fátyol, gyenge lánc zár
(minek lépni, senki sem vár)
elhulló zöld
korhadó föld:
vége. itt hagyunk. kár.

20120405

magányünnep

rám gondoltok százan, de

én már csak egy könyv vagyok

tollal írok testembe

sósan hulló könny vagyok

apró betűk szárnyaim

papírsíkon szárnyalok

térré toldott vágyaim

a kilométerek nagyok

rám gondoltok messziről

olvasatlan könyv vagyok

álomvilág rátok dől

mit magam mögött hagyok.

.

a mese kell. az álom.
a lehetetlent kívánom.

20120328

játékszavak

ti csak játsszatok a szavakkal!-

engem szentek szálltak meg,

nem gondolok magammal,

se veletek…

ti csak babráltok a szavakkal…

rátok nézek: mi haszna?

nincs itt ember, élő dalt

ki hallgatna.

míg ti játszotok a szavakkal,

bennem csend ül legbelül.

némán csendül minden dal

mi felmerül.

20120326

vonatútfélen

láttalak már százszor, valahol… emlékszem,

szombathelyen, győrben, szegeden, veszprémben,

vonatokkal együtt szelem a megyéket,

nem találok otthont, pláne az enyémet,

lecsukom a szemem, ébren jön az álom

hazudnak a képek, elhiszem, kívánom,

rám mosolyogsz félig, lehet, hogy felismersz,

szabad vagyok délig, nem baj, ha át is versz,

csupa csoda csillag terül a díványon,

szemedben a szíved, ha akarom, azt látom,

nem mozdulok tőle, nem kapok levegőt,

tüdőm hogy beteljen, magamba szívom őt,

miért éppen ő az, nem gondolok bele,

eljut minden sejthez, eggyé válok vele.

most gondolok rá, jajj, milyen lesz a holnap:

könnyben úszó szemmel kémlelem a holdat…
hallom még a hangod csengését belülről,
belém kúszik halkan, csendesen felőröl.

ugyanaz az átok, őrjítő rémálom,

jön majd kicsit szebb nap, nem baj, majd kivárom.