2011. december 20., kedd

jóslat 2012-re

újabb újév, újabb talány: vajon mit tartogat számunkra a jövőnk. valahogy a tél beköszöntével minden ember fejében elkezd motoszkálni a gondolat, az új tavasz mit hoz majd számára? a fagyos kinti világ elől igyekszünk meleg szobánk falai közé bújni. töprengünk múltunkon, találgatjuk a jövőt, előbbin rágódva szívünk kesereg, utóbbi miatt félelemmel telik meg.
de mi lenne, ha csak úgy, olyan „tegyükfel” alapon úgy ébrednék fel a leghosszabb éjből, hogy tényleg felébredek! mit tennék, ha a képzeletbeli mesevilágom valósággá állna össze az éjjeli csillagokból, a hajnal csípős hidegéből, és a felkelő nap izzó sugarából?
azt hiszem, először szeretnék. de nem csak úgy önzőséges, birtoklásos módon, amit néhányan a télen egymásra gyakorolnak, hisz ez már majdnem fojtó kínzás. miért ártanék annak, aki számomra fontos? miért tépném le a virágot, hogy kezemben hervadt csonkká váljon? csak gyönyörködném a szépségét, s néha szeretettel öntözném meg. tavasszal a szeretettel így kell bánni. aztán megtanulnék hinni. de egyáltalán nem abban az emberekre erőltetett, beléjük nevelt elbutítós, gondolatűzős, egymáson uralkodós formában, ahogyan a hideg, sötét téli emberek teszik. csakis úgy, ahogyan a fákon ülő rügyek várják a melegebb napsugarakat. bár még csak egy kevés fényt kapnak a világnyi forróságából, magukban őrzik mindazt, amitől, ha eljön az idő, az egész erdő életre kel. ha a fákra igaz szemmel nézek, átérzem mindezt. hát miért nem válunk mind-mind apró rügyekké, lelkünkben nyugvó tudással, hogy országnyi erdőnk új tavasz előtt áll? majd bízni tanulnék meg. elengedném a hibáztatós, dühöngős és siránkozós érzéseim, elfogadva azt, hogy bármi történt is, az tett pont azzá, aki most vagyok. bíznék a múltban, hogy csak jót akart nekem: sodort rám jót-rosszat, csakhogy ilyen szemhéjnyitogatóvá válhassak. megköszönném neki. ezt megértve bizonyosodnék meg, hogy bármi történjék is velem, az utam része, mely a jobbá válás felé halad.
önmagamban nyugodva eggyé válnék a fényekkel. ahogyan tavaszivá erősödnek, úgy erősödne a szeretetem, hitem, bizalmam. ébresztenék minden alvó rügyet, önmagam mindenét beléjük költöztetném, csak hogy ők is önmaguk teljességévé: fájukat éltető csoda-levéllé legyenek. megértsék, hogy mind testvérek, s csak együtt válhatnak lomb-koronává szeretett fájukon. minden csupa-csupa zöld lenne, s egy levél sem akarná elhagyni fáját.
éreztem a levelek között elsuhanva friss tavaszi illatukat. táplálta minden levél az ágát, az ág őket viszont. ha madár repült rájuk igaz dalt énekelni, nem érthették annak nyelvét, mégis érezték a madarat is, a dalt is, egyek voltak vele. s ha a madár a láthatatlan mindent tápláló nagy gyökérzetről varázslatos mesét szólt hozzájuk, nem kételkedtek benne. szerették, hitték, bízták egymást, fájuk törzsét, gyökerét.
hirtelen egy rám vetülő élesfényű napsugár ébresztett. hosszú volt az éj, hosszú volt az álom. s egész nap azzal a mosollyal az arcomon jártam a városban, hogy ma már pár perccel rövidebb lesz.

2011. december 11., vasárnap

20111211

ha könnyem hull is, miattad legyen
ha kínzón állít rejtett érzelem
a korhadt kérgű álomfám köré
veszett vadat,
hiú hadat, mi őt döntené.

ha vérem hull is, miattad legyen
ha vakon lógok, feszül kötelem
és fakult fényű álmokat látok
testem marad,
de lelkem szabad: mennyekbe szállok.

2011. november 16., szerda

20111116

ez az én világom. ez az én sorsom.
ha néha kicsit fáj is, még büszkébben hordom.

nem adom át magam többé kínzó vágynak,
ha belül meg-megrezdül, tudom jól: csak fájhat.

nem adom át magam semmi testi jónak,
a belső ürességtől, tudom: ez sem óvhat.

melléd állok néha, rád tekintek lopva
de ne szólj semmit, fájna, ha el lennék dobva.

2011. november 14., hétfő

20111114

elmém adnám, tépném lelkem,
csak hogy lássák, mi él bennem,
elbujtatott néma érzés-
kifulladó léha légzés:
rejtett világ, áradj szerte
szellőn szálló végtelenbe.

keress utat testvér-szívhez,
vigyázz, máson ne ítélkezz,
felét kérik - add át mindet,
akkor kapsz csak igaz kincset:
széppé érik, kit szépként látsz,
szemét nyitja, s te odébbállsz.

2011. október 30., vasárnap

20111030

sorsom! mily kegyetlen fájdalmat martál be szívembe
jóságot sóvárgó, ártatlan virágot ültetve;
hiába ápoltam, tápláltam mindenem kincsével,
elveszett. kitépték. hiánya még él bennem. nincs étel,
mi űzné mardosó éhségem; nincs lélek, gondolat,
mi az űrt töltené. élnem fáj… sötétség… poklok… ahh
elég!

20111030

azt hiszed, ártasz?
világodban sírt csak magadnak áshatsz.
nem attól igazság, mellé hányan állnak
jó magyar-emberré csak kevesek válnak.

maradok magam.
sötét kis szobámban eladom agyam.
adnám a lelkem is, de felettébb félek
mi lesz veled világ, ha én már nem élek…
csak érted tartom e kopott súlyt vállamon
újra tündökölj megsebzett államom.
igaz testvériség uralkodjon rajtunk,
bízzunk egymásban, s eljön, mit akartunk.

2011. október 22., szombat

20111022

szavak omlanak számból
de mind hiába táncol
világ! keserű mámor
hullt rád, fekete fátyol…

2011. október 17., hétfő

20111017

csak egy sárga villanás
minden vége lehetne
karod ölel s visszazár
evilági sejt-testbe

szemed féltőn marasztal
édes parancs ég benne
kibékülök magammal
hiszem, jövőm jobb lenne

2011. október 13., csütörtök

20111013

úgy szültél meg engem, mint magot az erdő,
perzselő tűz után feltámasztó szellő;
lelkem halva szunnyadt odalenn a mélyben,
koporsóm bölcsőmmé olvadt át az éjben.
egyetlen ölelés minden tudást átad,
ó, bárcsak adhatnám az egész világnak!

20111013

nem siklik a tinta, nem feszül a görbe,
szellem-árnyak járnak hűs szobámban körbe.
elmosódott elmém éber álmot képzel,
görcsbe rándul testem ahogy visszanézel.

2011. október 12., szerda

20111012

_négytövises hernyórágta rózsafoszlány maradvány_

véres-vörös voltam egykor,
négy kis tűvel védtem testem,
hittem: hitem megóv engem
minden faggyal maró esten.

gyermek-gyenge voltam egykor,
hiú erő munkált bennem,
napom hívó fényét lestem,
tudni vágytam mit kell tennem.


száraz szirmú, törött testű
elhagyatott lélek lettem,
mit ér győzni s tovább élni
anélkül, kit megszerettem?

rágd el, hernyóm, törött testű
fásult kóróm, ez mind semmi.
csillagokon át kell mennem
lelkem párját megkeresni.

2011. október 3., hétfő

20111003

lila lánggal lobban ajkam,
te két kék közönnyel nézed,
ott van minden feldúlt napban
elmosódó árnyék-képed.

ájult álmom őt kergeti.
s én hiába mondom neki,
ösztön, nem más ez, mit érzel:
együtt jár a múló léttel.

szabadon száll, szisszen, lebben
szomorún jár fellegekben;
búgva súgja madár-dalát,
keresi szép ősotthonát.

szavakat hall, rikkant, retten
mi lelte őt mélyen ott benn?
téboly rég oly tűzzel tépi
szíve helyét keresgéli.

2011. szeptember 25., vasárnap

20110925

Álom! Mért ébren jössz?
Halkan surransz, nem is zörögsz
az ajtómon, néma lépted.
Ott ücsörögsz, érzem lényed.

Ne tedd! Nem vártalak.
Szívem nyitva, de kitiltalak
belőle most, be nem léphetsz.
Forró salak, belül égetsz.

2011. szeptember 21., szerda

20110921

romlott hússá leszünk akaratlan,
bárhogy óvjuk belül cseppnyi magban
azt az ázott kicsiny tisztaságot,
melyről eső mossa le a sáros,
szennyes, bűzlő, ártó, rohadt mocskot;
…eső-könny hull, belül gurul.

2011. szeptember 15., csütörtök

20110915

varjú-lelkem nem leli egyetlen hitvesét,
fájó szívem kergeti a múlttá lett mesét.
merengőn tűnődő égi álomvilág
szemétben végzi, mint tépett kis hóvirág.
olykor felüvölt a sírást vágyó lélek,
poklokon szállva át, majd a mennybe ébred.
talán most már látok, akármerre nézzek
hiszem, hogy egy vagyok veled, édes végzet.
egyszer tán kimondom, zengő angyalszóval,
-amint majd eltűnök én e kopott korral-
köszönöm, hogy a sok forró csillag-cseppet
mint izzó aranyport ajkaimra tetted.