2013. december 11., szerda

társam vagy te

mert nincs még egy élő a földön,
emberből és istenből kikevert,
ki értené, milyen csoda épp az élet,
a semmivé rejtett teljességet,
hogy milyen csoda ma nem vágyni,
az ismeretlen emlékére nem gondolni vissza,
egy pillanatra otthon lenni,
újra halhatatlanságot lelni,
tudni, hogy csak test nélkül lépni tiszta,
mégis egymásba bújni vissza.
veled a tökéletes is létezőnek látszik:
forróbb, mint vér a lázas sebbe’,
igazabb, mint a világ rendje,
a halál, vagy a gravitáció.
korláton túli, sejtpáncélban őrzött kincsem,
lét előttről csábítóm
és megnyugtató szentem
vagy te, pokol-útra társam,
születésben, elmúlásban
együtt-ébredő szemem.
ölemmel mutatom az otthont,
minden bűnünk eltemetve
tarts te karjaiddal benne,
míg a világ itt, körülöttünk játszik.

emlékszel,
mikor egyszerre nyílt a tüdőnk,
már nem volt olyan, aki te voltál,
és én nem hittem azt, hogy vagyok,
minden egész lett, eltűntek a széthúzó halmazok
meg a csonka képzelt istenek,
nem volt perem, hogy zuhanjunk,
nem voltak irányok, hogy haladjunk,
csak a mindent kitöltő érzés,
hogy többé nem kell meghalni sem.

2013. november 27., szerda

mikor a holnap mindig karácsony lesz

egy tehenet szeretnék, hogy tejet adjon neked,
egy patakparton, ahol a kis ház áll,
ahol az ágyon sok puha takaró, hogy ne fázzál,
ahol rád süt a nap délben,
és egy kis asztalt székkel,
ami versek bölcsője, igazi nyers fából,
és ha belépsz, a falak mint ölelő jászol.
és bele sok életet kérek!
ott lennél te, a szomszédokkal,
kik egymásért-társ barátokként élnek,
és a kecskéink együtt legelnének,
mert nincsenek fájó kerítések,
és közösen szedjük a paradicsomot,
meg a gyerekek is együtt játszanak,
a kutyák mind együtt szagolnak lábnyomot.
és szeretnék újra vért a kiszáradt szívekbe!
ha a heg a világ sebén forró csókunk lenne,
büszkén bólogatnánk: újra ember benne!
és karácsonykor nagy, közös fenyőfát,
nem kell kivágni sem, mert csak úgy, az udvaron állt
és minden nap ott van az ajándék alatta:
mi magunk, kit egymásnak a Jók adtak holnapra.

2013. november 19., kedd

fogadj be már


kicsit sem divatos.
nem elegáns,
semmi kortárs.
de tiszta, amint betűknek csak lyuka:
feslett ruháján a sorsnak
lábnyoma még puha.
mai újból-szülött,
kit tegnap öltöztettem,
de hát van így az időkkel,
én majd holnap kezdem,
hiszen ki mondta, hogy kell az emlék,
hogy a jövő el fog jönni,
nem csak ócska kellék:
számolgatni való ígért matéria?
felkelni holnap?
tiszta tragédia,
mikor tucat álmok egy tucat óra után,
felelni a múltért mindig holnapután…
karmoljon már belénk a sorsnak kínzó karma!
lesz az életünknek igazság-jutalma?

fogadj be már világ,
fogadj be már végre…
körbeér a karma
átkozott törvénye,
rajtatok az áldás,
rajtam örök béke.
és legyen vége
végre.

2013. november 18., hétfő

fohászok

Máté Imre Yotengrit című könyvének 3. kötetéből

A nagy imádság

Őserő, ki istenné szellemtestesültél,
istenanyánk, istenapánk kettősségében,
távolra űzvén a rosszat
és képmásodra alkottál bennünket,
segíts hogy méltók lehessünk
megírhatatlan, megfaraghatatlan orcádhoz!
Munkálkodók, teremtők lehessünk,
kik kételkednek, meggyőződnek, egyeztetnek
gondolkodnak, éreznek, szeretnek!
Segíts, hogy balgaságból, meggondolatlanságból
ne károsítsuk szent testedet:
se erdőt, se mezőt, se tengereket!
Segíts, hogy viszálytalan éljünk e földön,
békében emberrel, állattal, fűvel, fával,
segíts hogy olthassuk mértéktartó bőségben
éhünket, szomjunkat, testi, lelki vágyainkat
összekoccanatlan igaz szabadságban!
Segíts, hogy a lelkes élet ellensége
meg ne ronthasson bennünket káros sugallataival,
igazságba burkolt hazugságaival,
mert te vagy a legyőzhetetlen örök életörvény!

Ima az Öreg-istenhez

Tengervégtelen Örök Ég,
kettős istenséggé szineváltozó,
életet teremtő szellem ősünk,
oltalmazz minket az Ős-Ártalom
csábításától, rontásától!
Úgy mérj, úgy ítélj, úgy kímélj,
miképpen mink mérünk, ítélünk,
kímélünk másokat,
meg alattunk földet, fölöttünk eget!
Segíts testünk épülésében,
lelkünk szépülésében,
elménk élesedésében,
hogy hozzád méltók lehessünk
bőségben,
békességben,
szeretetben, szabadságban,
jó szomszédságban!
Mert belőled vagyunk,benned,
Te meg mibennünk!

Ima a Boldogasszonyhoz

Szóval szólítalak, áhítattal hívlak
ég-föld teremtője,
Istenek szülője,
ki szineváltoztál
Boldogasszonyunkká,
erdőket, hogy füllel hallgasd,
mezőket hogy szemmel tarthass,
köpönyeged alá hogy befogadd
oltalmad alá futódat,
gyarló halandódat!

Boldogasszony, égi ősöm,
Téged hívlak örökösön,
mert csak te vagy már a remény,
keserűség sós tengerén!
Égi anyám ne hagyj el,
maradj mindig lelkemmel,
annak sebe hogy beforrjon,
sorsom meg jobbra forduljon!

Ima a Magyarok Istenéhez

Magyarok Istene,
nemzetünk szent őre,
térj meg hozzánk,
maradj velünk,
örülj velünk!
Szelídítsél, békéltess!
Ellenségeink barátainkká,
testvéreinkké legyenek.
Áldó, munkálkodó
kezünkről ösmerjenek ránk,
ne kardunkról.
Ám ha gonosz, ostoba, ádáz
reánk támad,
vagy jogtalanságban
megátalkodik,
hadakozz velünk!
Zúgasd sebes nyilainkat,
suhogtasd véres szablyáinkat, -
rontsd ellenségeink elejét!
Ellenséget kívül,
ellenséget belül.
Sújtsd haragoddal,
gyomlálj ki nemzetünkből
irigykedőt,
áskálódót,
okoskodót,
pártoskodót,
árulkodót,
hazudozót,
szenteskedőt,
bajkeverőt,
zsebre honfiskodót,
hogy hozzád szíthassunk
egyetértésben,
miképpen tőlünk várod:
törvényben törvényesen,
törvénytelen emberségesen,
hozzád mindig hűségesen!

forrás: Magyar Kincsestár

2013. október 30., szerda

összel a kabátok alatt

néha, mikor eszembe jutsz, érezni kezdek
valami furcsát
amit a hét többi napján semmiképp.
valami meleget
amit az ősszel a kabátok alatt
a felhős ég alatt, a takaró alatt nem lehet.
valami furcsán meleget.
érzed hogy valaki emleget?
aztán, gondolom, hátha
mikor eszembe jutsz néha
furcsán más lesz ez a nap
ősszel a kabátok alatt
a felhős ég alatt, a takaró alatt, lehet!
a sálam a kezed simítása lesz
a felhők közt néző sugár a szemed
lehajlik a héja
sorsunk hosszú ősz-éjbe csukod.
mint elfáradt ajtó
előtte állok: soha-többé-belépj sors
ne lépj!
ma még bőrigázni a kabátok alatt
a felhős ég alatt a takaró alatt, veled.
pedig ott sem vagy. hát,
lehet.

2013. október 22., kedd

nem-igen-tudom

nyugalom.
a szívem lassan dobban,
kihűlt forrás vesz körül,
egy lankadt vágy elémbe toppan,
nevetek,
ő szépen szembeül.
a szívem nyugodt, nem feszül.
Mutatom,
mi voltunk egymás nélkül.
Hátha felcsap némi láng.-
forró forrás-szeme kékül,
felpezseg,
titkon csak erre várt:
egy szerelmet ölembe ránt.
Akarom!-
és gőgös hahotával
kötözi a két karom:
vinne, vinne már magával.
remegek.
Lám, gyenge vagy, barom!-
hát így lesz ma, ma feladom.
győzelem.
de hogy ő győzött le
vagy én őt bennem? nem tudom.

2013. október 8., kedd

amikor holnap mindig karácsony lesz

egy tehenet szeretnék, hogy tejet adjon neked, egy patakparton, kis házzal, aminek a kilincse nem látott még kulcsot, ahol az ágyon sok puha takaró van és rásüt a nap, és egy kis asztalt székkel ami versek bölcsője és igazi fából, és ha bemész, olyanok a falak, mintha megölelnének. és sok életet akarok bele, ott lennél te, a szomszédokkal, akik egymásért barátok, és a kecskéink együtt legelnek mert nincsenek kerítések, és közösen szedjük a paradicsomot is, meg a gyerekek is együtt játszanak, meg a kutyáink mind. és karácsonykor is közös a fenyőfánk, amit nem kell kivágni sem, mert ott áll az udvaron, és minden nap ott van az ajándék alatta: mi magunk egymásnak.



2013. október 6., vasárnap

offline elektroböjt - villanytalanítás

három éjjel három nap

6 óra, csütörtök
Megfürödtem. Lemosdattam magamról a világ elektrofertőzését erre a pár napra. Kikapcsoltam magam a virtuálvilágból, otthagytam őket. Felállítottam a megvonás szabályait, hogy a zseniális kísérlet megtestesülhessen, amiben legyőzöm erre a kis időre a belénk táplált világot! Mindennapi sablonjaink démonával szállok szembe, ami bár nyeszlett kis manónak tűnhet, erejét az észrevehetetlenségből nyeri. Szennyes gnóm törpe, ami úgy mászik belénk napról napra, évről évre, hogy erőnk elűzni nem marad, sőt! Mi, söpredék munkás horda kéjesen hívjuk házunkba, ágyunkba és agyunkba. Megszállott élet ez, észrevétlen betegség, önként kért sorvadás. Ennyit a miértekről. Kimásznék. De az anyagbörtönbe csöppenve csak álom marad, az utópia utáni vággyal.
Mennyi idő három nap? Izgalmas kérdés. Az agyunk mindent túlkomplikál. Most nincs órám, csak a Nap, a Hold, az égbolt színei. Három nap meglehetősen rövid idő. Vajon milyen hosszú idő kell az időérzék elvesztéséhez? Hat gyertyát gyújtottam. Olyanok, mint az üstökösök, az ég pont úgy ég, mint a lángokat tartó kék kehely a kanócok mentén. Vajon aki villanyt kapcsol, tudja, hogy a gyertyákban kékből induló apró szivárványok laknak? Hogy nem csak hő és fény, hanem tánc, zene, apró tükör és izzó parázs, no meg lélek is egyszerre?
Tegnap egy barátom azt mondta, fél az erdőkben. Néha a fák agyonütnek embereket. –Mért nem dől rám egy fa? – kérdeztem. A többiek körülöttem meghökkentek. Hagyjam abba ezt. Szerintem nincsenek kibékülve a halállal. És az élettel sem. Én sem vagyok teljesen. Ugyanúgy ebben a világban kapcsolgatom a gépeket, kapcsolgatom a kétszázhúsz-áramlást. Magunkba vezetjük és egymást is kapcsolgatjuk ki-be. Hangok helyett zaj, világosság helyett vakító fények. Tudatszűkítés, félelemelnyomás. Rettegés magunktól. Mű páncélokba bújunk, ami alatt már önmagunkat sem ismerjük igazán. Lassú, szép vetkőzést idézek meg, fátyolbontást, nászéjszaka önmagammal. Az első éjjel. E három nap alatt megkeresem a világ és önmagam félelemidéző démonait.
Azt hittem, a legnehezebb a  virtuálvilágból való leszakadásban a sokat szajkózott „lemaradok-kimaradok” érzés lesz. Eddig nem igazán gondoltam rájuk. Most persze átfutott rajtam, csak úgy közömbösen, keresett-e valaki telefonon, vagy az internetcsodából hiányoztam-e. De izgalmasabb az, amit például a sötétség kelt, és az írás. Magammal lenni, csendben. Nincs villogó monitor, felesleges robottartalommal, ami ugyanolyan üres, mint a fejek, amit ki kell hogy töltsön nap mint nap, hogy elgépiesíthető legyen a rabszolga. Hogy a műpáncél alatt a hús, no meg a lélek és a szellem is cserélődhessen valami hasonlóan mű végletekig mosott pépre.
Közben gyűlnek körém. Már majdnem látom is, ha itt lenne valaki, akivel beszélgethetnék, vagy csak benyomnám a gépet, visszaragadnék gyorsan az éltető hálóra, a többi szerencsétlen milliméter-rovar közé… A mozgó gyertyaláng is lehet ördögi. Minél hevesebb a tombolása, annál ütemesebb gondolatokat gerjeszt, megmozgatja a falakat, a szomszéd szobát, a levegőt. Most olyanok a fények körülöttem, mint az élet: csúcsosodó világosság csillagpontjai az őket és engem körülvevő félhomály-aurával, majd kívülünk a sejtelmes sötétség. Hatalmas végletek. A lámpák fénye betölti a helyiségeket. Elmosódott maszlag fény, amiben ide-oda kapkodunk. Egyenletes unalom.
Kívül nem találhatjuk a minden világosságát. Mű-fényesség. Még a Nap is tudja, hogy csak fele életünket világíthatja be, míg a Földön vagyunk, szükségünk van a sötétre is, mindkét végletre, a nyárba nyílásra és a télbe szűkülésre. Technikai vívmány vagy ócska csalás, a számtalan eszköz, mivel megtörjük ezt a rendet minden pillanatban?
Az első jele az elektroböjtből fakadó hiánynak, hogy dalok ugranak az agyamba. Bárka.
„Még ide-oda harcoljunk
Még hegyeket is elhordjunk
Együtt kéne érkeznünk
Tengert éreznünk”
Mennyi mindent felejtenék el, ha többé nem kapcsolnám magam monitorra… A kis mécsesek állnak, a nagyok lobognak. Elzsibbadt a lábam. Olvasni fogok.

Napkelte, péntek
Az első éjjel a legnagyobb nyugalom belém szállása volt. Náthától eltömött orral, de álmokkal fűszerezve keltem. Álmomban megnyugvást nyertem. Először is megjelent a zene, a szerelem és a barátság köre, melybe feltárult az út. A kezembe gitárt kaptam, hat ujjam volt, apró mintákban elkezdődött a mindent elérni gyönyörűsége. Nevezetesen G-dúrban. Közben azt mondtad, megvan az időpont, Balaton, szeptember közepén, pénteken. Olyan bensőségesen kijelentve, hogy meghívás nélkül is tudtam, hogy mennem kell. Beleszóltak, hogy a hónapom foglalt, de én bármit lemondanék. Aztán mi is az, hogy szeptember, hisz már elmúlt. Belép az ébrenlét-logika. De elkezdtem elemezni. Ez a szeptember csak annyit tesz: már nem nyár. Egy ígéret a sorstól, hogy a hanyatló nappalokkal nem borul az élet is sötétbe.
Nosztalgikus érzések leptek el. Sokszáz színes, szürkülő pillangó. Ennyi maradt életem legmozgalmasabb, legérzelmesebb, legkétségbeejtőbb nyarából. Olyan volt, mint a koncert, miután csak nézel, hogy hogy mehet haza ez az ezer, mintha nem üvöltötte volna a lázadást, hogy állhat másnap újra rebszolgának. Jó, a massza lehet nem érti, mit mond. De hogy az eléjük pakolt előadó-csökevény sem? Itt ábrándultam ki az ugrabugra művészkedők nagy részéből. Tisztelet a gyönyörű kivételek lelkének! Igyunk inkább pár fényt.
Továbbálmodom. Hatalmas épületlabirintus, termek, folyosók, emberek, ajtók, hideg műmárvány. Lemorzsolódott társaim keresem, meg a táskám a kulcsommal. Iskola, hátizsákos gyerekek.Sorban nyitogatom a nagy fehér ajtókat, mint egy-egy templom tárulnak fel, benn padsorok, ismeretlen arcok. Órákig bolyongok, rengeteg ember vesz körül, de senki sem vesz észre. Céltalanul járkálok már, mint egy kóbor kutya. Egy szürke teremben hirtelen megszáll valami ihlet: három szimpatikus szőke nő, talán segítenek. És egyből ahhoz az ajtóhoz küldenek, amit észre sem vettem, benn a táskám és ismerős arcok. Te már nem vagy sehol. Tudomásul veszem, de nem bánkódok. Sikerült. Megtaláltam. Minden sikerülhet érzéssel nyitom ki a szemem.
Félálomban még színes fürtökben lógó gyöngyökről, ékszerzuhatagokról fantáziálok, nyáremlékekről, durva szövetekről, puha bőrről, selymes vízről, napsütésről. Az éjszaka mindig jobb. Ma elolvasom A Pendragon legendát, és festéket kaparok a falról. Kíváncsi vagyok, eljön-e valaki személyesen.

5 óra, péntek
Az első izgalmasabb fordulat a külvilággal. Csengetnek. Két lépcsőháznyira lakó barátnő, kezében telefonnal, amit ajtónyitáskor gyorsan nekem szegez. Másik barátnőm szól a vonal végén, hogy aztán azonnal beszélnünk kell az estéről, meg az mégsem állapot, hogy a telefonom csak csipog, facebookon meg nem válaszolok. Hirtelen meglepettségemben előbújik belőlem a konfliktuskerülés vágya, és gyorsan megígérem, hogy visszakapcsolom. Persze a kísérletet még nem árulom el, nem is tudom, hogy inkább azért, hogy ne nézzenek flúgosnak, vagy a titkos jellege miatt. Aggódóbb telefonos barátnőmnek aztán pötyögök egy üzenetet, hogy ne ijedezzen, ez egy kísérlet, jöjjön ide, ha este találkozni akar, várom, csak nem online.
Hát megszegtem a saját szabályaim. Mentségemre, mások lelki nyugalma végett történt így. Bár nem vagyok még így sem biztos benne, hogy elégséges volt ennyi a veszekedés elkerülésére, vagy hogy megértse, hogy ez most fontos dolog. Nekem. Többnyire az embereknek inkább az tűnik elsődlegesnek, hogy rögtön kielégíthessék saját kíváncsiságukat és vágyaikat. De valahogy nem érzem, hogy a sok billentyűs elérhetőség közelebb hozná az embert a másikhoz. Persze megvan bennünk ez az illúzió. Nem érzem valóságosnak, mint ahogyan a beszélgetni akarok, válasszuk ki a listából a legszimpatikusabbat jellegű csevegést sem.
Valószínű, ha sokáig folytatnám a kísérletet, a jelenlegi barátaim nagy része megharagudna vagy szimplán megfeledkezne rólam. A kisebb ellenállás felé mozdulás elve, avagy lustaság megfelelően végezné a dolgát. Aki lemarad, kimarad, vagy aki kimarad, lemarad? Nem hiszem, hogy sokan foglalkoznának a hálózattalan remetével, amennyiben elegendő facebook-friend és telefonos névjegy vibrál percenként a szemük előtt.
De miért is féltem kimondani, hogy nem, ma nem vagyok elérhető? Miért megy akkora csodaszámba, ha valaki pár napra kiszökik a hálóból? Az igazság az, hogy nem volt hiányérzetem. Egy kis szembenézés. Olyan kis herceges-rókás ez. Egy vagyunk a sok közül, akárcsak a többi száz meg százezer. Valaki mindig visszaír. Valaki mindig felveszi, és ráér, vagy unatkozik és megkeres. Na én pont az ő személytelenségüket nem bírom elviselni. Lehet, hogy pont ez a kor rákosító mérge, ami nem a szerveinket, hanem a lelkünket, és a lelkek közti ereket falja fel burjánzásával. A semmi. A pótszer. Műanyag barátságok, műanyag ego-kapcsolatok. Mekikaja a lelkünknek.

Nagyonéjjel, 3 körül, szombat
Meglepetések estje. Barátnőm eljött a megbeszélt program nem hiúsult meg telefonhiány miatt. Pici kétkedés volt bennem, de meérzéseimre hagyatkoztam, és azért felöltöztem. Időérzékem a korai sötétedés miatt teljesen beleveszett az éjszakába, azt hittem, 9 óra felé halad az idő, már-már viccesen éreztem magam, hogy átöltöztem a gyertyafényben olvasáshoz, mikor megszólalt a csengő. Barátnőmnek meséltem a kitudódott kísérletemről, és nagy csodálkozásomra érdekesnek tartotta. Rosszabb reakcióra számítottam. Az este folyamán még párszor felmerült a téma, egyik alkalommal egy telefon kapcsán, melyből megtudtam, hogy anyukám-tesóm-barátnőm láncolatában azért mégis futnak a hírek felőlem. Pár közeli személy aggodalma az elsődleges külső hatás. Igazán nem szándékozom megbántani, aggódtatni senkit, de ennek is szigorúan a részének kellett lennie az elhatározásnak, nincs kiskapus kivételezett. A többi cselekményt nem módosította a háromnapi villamosságmegvonás. A kulcslyuk megtalálása volt csak pár fokkal nehezebb. A társaság és a napi zene adagomat megkaptam, köszönet érte! Most van időm értékelni is, elalvás előtt, film helyett. Boldog percek.

Sötétedés után, cirka 8 óra, szombat
Kellemes, nyugodt nap. Ráeszméltem, hogy a lámpagyújtás mennyi neveletlenséget idéz elő. Pontatlanságot, csúsztatást, haladékot. Napi terveim, apró elhatározásaim a házimunka terén fények és napos órák hiányában részben meghiúsultak. Mennyivel jobb gazdálkodásra nevelődnénk villanykapcsolók nélkül!
Nem tudom mikor keltem, és mennyit aludtam, de hihetetlenül rövidnek tűnt ez a nap. Nem sokat tűnődtem rajta, mi lehet a háló világában, de azért párszor átfutott rajtam, hogy vajon mit csinálnék, kivel beszélnék meg találkozót, ha ma is online lennék. Átlagos hétvége lenne-e, vagy épp valami különlegesről maradok le kissé különcködő viselkedésemmel. Talán csak szeretném hinni, hogy történhet még mesébe illő fordulat egy ugyanilyen mennybéli szombaton. Jó kicsit a felhőkre ülni néha.
Jó, hogy nem kell facebook posztokon gondolkodni, és lájkszámlálót indítani agyban. Mégis kíváncsi vagyok mi vár.
A szembenézés aktusa foglalkoztat. Győzelem az örökkévaló félelmeim felett, a változásban rejlő izgalom. Új véglet felé kacsintani, vagy csak végletesen normális élettel tömni tele a jövőt. Szinte sosem éreztem ennyire közel magam a ki nem mondott változáshoz. Azt hiszem egy kis dalii hatás szállt belém. Fantasztikus könyveket írnak néha emberfeletti emberek. Átélési faktor a filmekhez képest exponenciálisan sokszorozódik, de nem csak egy paraméter szerint síkbeli grafikon mentén, hanem mintha abból kilépve indaként kapna szárnyra. Többet kellene olvasnotok. Nekem meg még többet.

Reggel, vasárnap
Túl nagy az ősz. Letargikus magányával tört rám a nedves szürkeség. Az ősz zokogó, tompa arca. Az átmeneti évszakok mindig kettősek, a kitörő napfény és a csorgó égi könnyek harca. És amint tavasszal minden egyes üde reggel életre biztat, az őszi sár a lelkünkre telepszik, alvásra, bújásra és halálra int. Sokszorozza a fájdalmat és az untságot. Karácsonyig veszendőben a remény.
Valahogy mindig másról írok, mint amire gondolok. A papírra ragadva mintha új utakat járnának be, mintha nem is a fejemben hordanám az agyam és a szellemem, hanem az ujjaim körül. Érdekes. Ám ez mit sem változtat a tényen, hogy nincs kedvem sem felkelni, sem olyan emberi dolgokkal törődni, mint a takarítás, társalgás, vagy az evés. Írhattam volna, hogy táplálkozás, és milyen tréfás alliterálás lett volna. De ahhoz sincs most kedvem.
Most, ha költő lennék, bizonyára megírnám a Szomorú vasárnapot, no persze, ha nem írták volna meg előttem. Azt hiszem, szomorúról nyomorult vasárnapra változtatnám rögtön a címét.
De térjünk vissza a kísérlethez, mielőtt az ősz könnyei még belőlem próbálnának kiszökni. Ez a három nap igencsak kevésnek bizonyult. A bennem lévő hatásokat vizsgálva, nem állt be semmilyen drámai fordulat. Az emberek csak ugyanannyira hiányoznak, mintha gép előtt ülnék, látszatcsevegve. Talán lemaradtam valamiről, ami korántsem fontos, vagy pótolhatatlan. Egy ember akart velem igazán találkozni és beszélni, ő meg is tette. A csengőm még mindig a 10-es.

2013. szeptember 14., szombat

csodállak


mert annyiféleképpen lehet
csak akkor még nem tudtad
és én is most későn tudom
eltűnődöm a multon
hogy mellettem a mezőkön csak
egyetlenegy fűszál nőtt
kire azt mondanám: őt!
de patakom nem léphet hozzá
és nem érheti eső sem
egyszerre él fenn és lenn
bebújok a kádba
leöntöm magam veled
fürödjünk!
egy tálba zsúfolom az érzéseket
közös hamvainknak ágya
milyen szép, s te megveted
ha ez maradt a szerelem
hát bő kézzel szórom el
belefekszem
merülök és
szenvedek 

2013. szeptember 12., csütörtök

időóda

szorít a mutató
mert mindig a végletek
egy számlapon forgó
ördögi olló
nem tudok várni.
elszakít a léttől
leválaszt a szépről:
mint köldökzsinórt vágni
óránként meghal
(és benned is, te bárki)
álmokból ágyakká
egy irányban válni
szentekből emberek.
üresnek maradni
tisztának maradni
felejtsd el, nem lehet!
csak őrizni a tüzet
és gyújtogatni csendben
a lámpás-szíveket.

2013. augusztus 29., csütörtök

harmonikaversek

egy sor szabi, egy sor én. vakon. unalmunkban így...


Bizalmasan omlós

Kopasz  homlokom dicstől fényes,
a lényedből felszakadt szó
fentebb ott benn ettől édes,
igazságon ringó hajó,
porlik az, és nevet olaján.
Kinn a szél a pusztulásba eltemet,
bársony ajkam nyálas koholmány,
fáradt vándor, tépkedi a szíveket.
Bűnbe esnék veled, madonnám,
oltalmazó karjaidban remegek,
állva várnék rád, bizony ám,
lágy szél marja sorsomban a sebeket.
Ráznék rajtad, és aurádban,
házam az ég, tág mindenség,
belebúsulok, mert látom: az hon.
Otthonom a szeretet.

Az est

Panelek közt hűs csarnok az utca,
fojtó csend, nyugalmas magány,
Leszáll az, s az lesz a jussa,
átbújik a sötétség falán.
Jár az est, kezében sötétség,
mintha lomha kéz lebegne,
és haja sötét lánggal ég,
csendesen, lassan, mélyen elmerengve.

Folyó

Csermely dagaszt hídnak lábközét,
vad sodrás, itat a könnyű ár,
ere mossa partjának kövét,
tükrödnek simító selyme vár.
Lábbal hasítom folyamát,
zuhognak, merülnek benned ők,
nem ráncigál, csak vele térek át,
fogadd be lágyan a szenvedőt.

2013. augusztus 11., vasárnap

félre tépett betű


imádom betűid, ha félreolvasom
ha néha szétfolynak az ázott papíron
’hogy dobálom őket, mint gyermekkéz a labdát
cimborásan kérleli a társát, hogy add át
hatalmas a világ az ujjadtól ujjamig
egy percre összefon halkan az újra itt
egyszerre csak markomban-markodban a labda
szeretnek a szavak, az idő elakadva
és megpihen a mosoly, mintha csigaházba
bújna vissza minden forró délutánra
de menni kell,  inkább majd távolról figyellek
eldobom a labdát, elkapják feletted
túl mélyen állsz, vagy idefenn én lebegek rosszul
édes emlék-házunk hűs könnyekben bosszul.

2013. augusztus 10., szombat

esőtánc


könnyfakasztó tékozló múzsa-cselédek
a trónt királyotoknak most átengedjétek
drótszálat növeszt az  ég most felétek
bokákra tollak, a hírt úgy vigyétek
belőlem szívének sarkába rejtsétek
örömmámor hangon nekiszegezzétek
százszólamú csenddel zuhogva zengjétek
őt várja testemen a szerelem-ének.

2013. augusztus 3., szombat

patakokról

mert nem az ad majd enni
kinek enni adtál
nem az ad majd inni
kinek inni adtál
vezet a szeretet
hozzá eljutottál
úgy lépsz majd a földön
mintha mennyből volnál

és már te vagy ő is
kinek forrás lettél
és már te vagy ő is
kitől szomjas lettél
fogyó fényekről új
holdra telepedtél
résre nyílt az egy-ég
beférsz, bemehetnél

és ugyanaz ad enni
kinek étel voltál
és ugyanaz itat majd
kibe forrást hordtál
gazdag lettél tőle
pedig senki voltál
gazdag lettél tőle
de mindig is az voltál

2013. július 26., péntek

gyöngyeső


vöröslő térdekkel
fohászom rímbe szedtem
kinn kopott volt az út
és én büszke-elesetten
lépdeltem rajta át
az egek felé küldve
közben néhány bódult imát
ki tudja miért vagy merre
vagy hová való
a távolba
hogy talán
hol elfér pár gyöngyből írt szó
a szíveknek falán
pont melletted peregjen
guruljon, vesszen a sor
dobnám ahol vér fut
de nem látom hol
óriás dobbanást fest
a belső távol
csak a rezdülést érzem
sejtmag nyit pupillát
milliárd szememmel
őrjöngve nézem
magambalégzem
kilégzem
belégzem

2013. június 20., csütörtök

fel a szívekkel!


az életekben nincs különbség
minden léted csak egy tükörben lék
furcsán korhad el a kék tudat
ha felfénylik az éj fodra alatt
pár színes érzés nyújtózik benned
nincs mit tenned, jobb, ha rejted
és elfelejted, honnan árad a menny
sorban súgnak, ne arra menj
kik alvó gépek nappal húsba kötve
aztán álomba kelnek hosszan nyögve.

az életekben nincs különcség
kardot húzva mind előre lép
a félős gyomrú esztelen nép
képzelet nélkül torzul a kép
te is magad szúrod le, s Őt elfelejted
vagy az Isten felejtett el bízni benned
pedig az otthonország ott van a poklod mellett
lépned sem kell, nézd, csak húzni egyet
az alvó gépünk forgó, bús csavarjain
hadd öleljenek húst szomjas karjaim.

2013. május 20., hétfő

kabátka

dobj a székre!
pihenne a karfája már alattam.
zúg a semmi. feladtam.

esti-semmi-vázlat


ideje repülni mozdulatlan szárnnyal
mint aki ruhát vet, pihenni leülni
roskadozó lábbal többé nem feszülni
nyugvó nap csendjében eltűnni az árnnyal

szállok, ha már voltam, lépek, ha majd leszek
néma óra kondul, hogy testem essen holtan
várnak rám idebenn az örök égboltban
szűk pontnyi távolban  nagy mindenség-szemek

táguló halál-lyuk, metszik a szívemet
hangtalan hidat nyit ahogy nézek rájuk
csattogó mosollyal rám sül pupillájuk
átsimul a húsom síkján. vad képzelet

Boldogasszony-ima


Anyám, ki bennem élsz
küldd magad hozzám
szirmaiddal karolj át
fond fölém a koronád.
a szépség mit rám mérsz
sebekből fakad
igaz-e így a hit
mi ilyen mélyre vitt?
testvérem-szerelmem
öleld a sorsomat
a fényed én vagyok
a földi fák alatt.
20130518

2013. május 16., csütörtök

szeretni szült

híd közepén ég az élet
mi beesünk a szűk lyukba
ahelyett, hogy elmúlna
az ég felől csobbanunk
a világnyi vízbe érek
te majd pörgetsz
én meg félek
rohanunk
nagy csapkodással
én teveled, te meg mással
csak csillogunk
és űrbe köpött folt marad
a lét után a csillagunk
vagy levetjük a bőrünk pántját
feloldódunk
feltépjük a lélekhártyát
és egymásba halunk.

2013. május 14., kedd

d. i. y. vizsön


figyeltem hogy lett egyre hangosabb
az utcazaj az ablakunk alatt
merészen játszottam a kikelettel
míg mellettem felébredt a reggel
hajnali hangon utánam szól:
ébredj fel az álmomból!

ne siess, már nem hagy le a vonat
kínzó kezek nem gyötrik álmodat
bennem nincs már ajtó, nincsen bújás
nem kapkod nyomodban az elmúlás
s a szerelmek… ők sem álnok
szívet tépő oroszlánok.

a kötél megtart, el nem szakad,
még ringatja is a sorsodat
égből lóg le, a felhők közül
lágyan sodor, sosem feszül
láthatatlan felnyúló fa
a földbe húz, de teste létra.
20130503

2013. április 30., kedd

a torkotokra látok!


ebben a világban csak elbújni lehet
a számból nem szökik szó az egyetlen üzenet
kis patakként gördül szememből: könny-rozsda
öntözi a fákat a földeket mossa
benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok
egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a sötétben idegen a kezed
ismerlek az égből s mégis feledtelek
magány ül a széken, szobámat szagolja
ellepi lelkemet a kifröccsent tócsa
benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok
egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a világban bújik a szeretet
csendben öleli át az áldott szíveket
ha bús patakként habzik szemükből a szóma
szép új világ-átok, kényelmes a gondja
benn’ a só én vagyok, ki mosolyogva állok
magammal meghitten, torkomra, kiáltok!

2013. április 18., csütörtök

körben körök


a sorsból nincs kiút
a bolyongás helyett
leülni egy fűszálra milyen más lehet!
mégis az ember benne
menni kényszerül
mert mondják, hogy muszáj
és átkoz vagy szeret
míg ki nem terül
egymás hátát tolva
érint és remeg
folyton halált játszik
mert mondják, hogy remek
oly hangos ma a világ
hogy meg kell halni belé
nem hallgat a sírás
hisz ellepte az élet
talán lenn magok érnek
amíg a tegnappal játszunk
a holnap utolérhet
s az idő ha szembe téved
mondják a napok
hogy legyőz az élet.

de kelnek a magok.

2013. március 31., vasárnap

amit a Nap


a szívből csak retúrjegyet válthatsz
a könnytől sós földre is visszatérsz
szeretet nélkül szidhatsz vagy szánhatsz
csak ön-rám nem gondolsz, amíg élsz?
ha a tompa divatból vett tárgyak
bút roskadnak a szemed mögött
ha pénz hoz derűt, te összetörsz
hogy sietve a fénylő család elköltözött
a hamis hittel leélt élet nem több
szépen csörgő papírba bújt nyugalom
hidd el: mű lét, megkötözött,
börtönbe zárt botjasemvolt hatalom
a szíved csak ereszd könnyű szárnyra
mindig az elvetett mag felett repítsd
amíg Nap süt, ne nézz le az árnyra
a Virágot, a Virágot tekintsd!

2013. március 13., szerda

----------
de már nem bajlódom könnyekkel, menj csak, legyintek, meg mosolygok egyet, már minden biztos lett: a holnap közé túrva megtalállak, hisz ott van már az elveszett is, meg a mi lenne ha, és a lehetetlennel cimborálnak, bújócskába bújva nem rejtőztök többé, bennem több vagytok magatoknál. mert csak így szabad.

2013. március 11., hétfő

elégia, fából


ma színekben gondolok
és ízekben érzek
rám törnek az illatok
ha elmélázva nézlek
és lépteid csak hallgatom
a suttogó szélben
rám kiosztott jutalom
míg mellettem mész el
átnézek a városon
a hangodban látlak
csupa olvadt izgalom
sok apró perc a járda,

de lyukas csend lett nélküled
mi zörög most bennem
elfagyott fény, tört üveg
alvó tér a testem
fentről mosolymadarak
becéznek és szánnak
de köszönöm a falakat
mikkel körbezártak
mert a föld, ég rokonom
a ketrecem a bőröm
gallyak nőnek ujjamon
s rügyként pattan körmöm.

2013. február 11., hétfő

reinkarnésön

minden nap kilépek
a holnap?
majd elkezdem
minden nap silányan
egyre betegebben
gyűröm a korokat
már benn a méhében
köldökkígyó
laza anya
tekereg felettem
ölelj szét mielőtt
meg se kell születnem
egymás gyilkosává
így leszünk mi ketten.

kúszok
másnap újabb
test lebeg felettem
mérgezett húsától
ma őt is megmentem
örök véres vízben úszok
ha gyermektengerben.


2013. február 7., csütörtök

csonka tér

néma hajnal pergett
hol rád borult az éj
nincs már több lehelet
az arcodig sem ér
a csonka tér.
reszkető az ember
és olvadó a múlt
csekély szívem benne
nézd csak: elgurult
s egy tóba hullt.

de felszáradt a tenger
már hallani nehéz
hogy üvöltöző szemmel
jobbra, jobbra néz
a súlyos kéz.
kinn egy másik ágon
kellene elülni
egy repkedő csillagon
szemhunyva derülni
s vígan elmerülni.
vagy bújni a hajnalba
hol rád borult az éj
hol elszökik a tenger
s az arcodig sem ér
a csonka tér.

2013. január 7., hétfő

havazik

vajon kegyetlen a tél
ha töri az elszáradt
vagy a túl rideg
nagy féregjárta ágat?

2013. január 6., vasárnap

a türelem képe

rossz vágányra szálltam
itt elfutnak a sínek
szűkülnek a percek
nem férek bennetek
pedig azt mondtátok
nagy lesz a tér, hogy tágul
most hogy ne higgyem
hogy minden nap elárul
egy ajtó, mögötte valaki
valaki gyermek, aki
nem éri fel a kilincset

remélem nem

várok, tán beenged

2013. január 4., péntek

szemben

lekopott már minden,
nincs bennem a kincsem,
furcsán tátong a maradék.
nem! ez nem én vagyok,
s ki engem itt hagyott,
ő nem vagyok már többé.
nem vagyok, s nem élem
így tulajdonképpen
egyik én sem engem.
üres tébolyt szültem,
mikor álmot küldtem
e hideg testvilágba.
harminckilenc fokos
s már beteg! túl okos
bölccsé lenni, elfáradt.
belém jártok hízni,
enni, ölni, sírni,
és szemem nem csukhatom.
lelketlenek vagytok.
mért? miért nem hagytok
csak egy percet magamnak?
vagy csak nem tudjátok
ki ez itt, ki állok
üres, lyukas előttem?
ez vagyok: egy tükör,
torz, így zárul a kör:
magam látom bennem.
és látok mindent belül,
hátam mögött terül
ember, madár, mámor.
csak ne lennék oly távol
tőletek!