2013. december 11., szerda

társam vagy te

mert nincs még egy élő a földön,
emberből és istenből kikevert,
ki értené, milyen csoda épp az élet,
a semmivé rejtett teljességet,
hogy milyen csoda ma nem vágyni,
az ismeretlen emlékére nem gondolni vissza,
egy pillanatra otthon lenni,
újra halhatatlanságot lelni,
tudni, hogy csak test nélkül lépni tiszta,
mégis egymásba bújni vissza.
veled a tökéletes is létezőnek látszik:
forróbb, mint vér a lázas sebbe’,
igazabb, mint a világ rendje,
a halál, vagy a gravitáció.
korláton túli, sejtpáncélban őrzött kincsem,
lét előttről csábítóm
és megnyugtató szentem
vagy te, pokol-útra társam,
születésben, elmúlásban
együtt-ébredő szemem.
ölemmel mutatom az otthont,
minden bűnünk eltemetve
tarts te karjaiddal benne,
míg a világ itt, körülöttünk játszik.

emlékszel,
mikor egyszerre nyílt a tüdőnk,
már nem volt olyan, aki te voltál,
és én nem hittem azt, hogy vagyok,
minden egész lett, eltűntek a széthúzó halmazok
meg a csonka képzelt istenek,
nem volt perem, hogy zuhanjunk,
nem voltak irányok, hogy haladjunk,
csak a mindent kitöltő érzés,
hogy többé nem kell meghalni sem.