2011. december 20., kedd

jóslat 2012-re

újabb újév, újabb talány: vajon mit tartogat számunkra a jövőnk. valahogy a tél beköszöntével minden ember fejében elkezd motoszkálni a gondolat, az új tavasz mit hoz majd számára? a fagyos kinti világ elől igyekszünk meleg szobánk falai közé bújni. töprengünk múltunkon, találgatjuk a jövőt, előbbin rágódva szívünk kesereg, utóbbi miatt félelemmel telik meg.
de mi lenne, ha csak úgy, olyan „tegyükfel” alapon úgy ébrednék fel a leghosszabb éjből, hogy tényleg felébredek! mit tennék, ha a képzeletbeli mesevilágom valósággá állna össze az éjjeli csillagokból, a hajnal csípős hidegéből, és a felkelő nap izzó sugarából?
azt hiszem, először szeretnék. de nem csak úgy önzőséges, birtoklásos módon, amit néhányan a télen egymásra gyakorolnak, hisz ez már majdnem fojtó kínzás. miért ártanék annak, aki számomra fontos? miért tépném le a virágot, hogy kezemben hervadt csonkká váljon? csak gyönyörködném a szépségét, s néha szeretettel öntözném meg. tavasszal a szeretettel így kell bánni. aztán megtanulnék hinni. de egyáltalán nem abban az emberekre erőltetett, beléjük nevelt elbutítós, gondolatűzős, egymáson uralkodós formában, ahogyan a hideg, sötét téli emberek teszik. csakis úgy, ahogyan a fákon ülő rügyek várják a melegebb napsugarakat. bár még csak egy kevés fényt kapnak a világnyi forróságából, magukban őrzik mindazt, amitől, ha eljön az idő, az egész erdő életre kel. ha a fákra igaz szemmel nézek, átérzem mindezt. hát miért nem válunk mind-mind apró rügyekké, lelkünkben nyugvó tudással, hogy országnyi erdőnk új tavasz előtt áll? majd bízni tanulnék meg. elengedném a hibáztatós, dühöngős és siránkozós érzéseim, elfogadva azt, hogy bármi történt is, az tett pont azzá, aki most vagyok. bíznék a múltban, hogy csak jót akart nekem: sodort rám jót-rosszat, csakhogy ilyen szemhéjnyitogatóvá válhassak. megköszönném neki. ezt megértve bizonyosodnék meg, hogy bármi történjék is velem, az utam része, mely a jobbá válás felé halad.
önmagamban nyugodva eggyé válnék a fényekkel. ahogyan tavaszivá erősödnek, úgy erősödne a szeretetem, hitem, bizalmam. ébresztenék minden alvó rügyet, önmagam mindenét beléjük költöztetném, csak hogy ők is önmaguk teljességévé: fájukat éltető csoda-levéllé legyenek. megértsék, hogy mind testvérek, s csak együtt válhatnak lomb-koronává szeretett fájukon. minden csupa-csupa zöld lenne, s egy levél sem akarná elhagyni fáját.
éreztem a levelek között elsuhanva friss tavaszi illatukat. táplálta minden levél az ágát, az ág őket viszont. ha madár repült rájuk igaz dalt énekelni, nem érthették annak nyelvét, mégis érezték a madarat is, a dalt is, egyek voltak vele. s ha a madár a láthatatlan mindent tápláló nagy gyökérzetről varázslatos mesét szólt hozzájuk, nem kételkedtek benne. szerették, hitték, bízták egymást, fájuk törzsét, gyökerét.
hirtelen egy rám vetülő élesfényű napsugár ébresztett. hosszú volt az éj, hosszú volt az álom. s egész nap azzal a mosollyal az arcomon jártam a városban, hogy ma már pár perccel rövidebb lesz.

2011. december 11., vasárnap

20111211

ha könnyem hull is, miattad legyen
ha kínzón állít rejtett érzelem
a korhadt kérgű álomfám köré
veszett vadat,
hiú hadat, mi őt döntené.

ha vérem hull is, miattad legyen
ha vakon lógok, feszül kötelem
és fakult fényű álmokat látok
testem marad,
de lelkem szabad: mennyekbe szállok.