2012. augusztus 27., hétfő

20120827

lépj tovább

kicsordul a világ. hirtelen
könnycsepp fut át fáradt szívemen.
egy rezgő buborék. dobálják.
az erek lüktetik, darálják.
kezembe eresztem, tollpihe.
hulljon hát, hulljon a semmibe!

szálljon át zörrenő réteken,
avarba ömlő fény-tengeren,
vörös fák őszfújta ágain...
rohanj a múlásnak szárnyain!
remegő kezemből tűnj tova!
szívem már megnyugvás otthona.

betértél, kellettél, nyár-játék...
több voltál! csillagfény-ajándék!
de álmomból kifordult az éjjel,
felkúszott új nap, új reménnyel.
mába hív élni a nyugalom:
légy boldog, lépj tovább utadon.

2012. augusztus 17., péntek

20120817


nemzedékek

figyelem őket, kik olyan szépen élnek
és észre sem veszik, a világ mily nehéz lett
vagy tán nem is nehéz, csak én vagyok a gyáva,
gyáva félelemre, gyáva pusztulásra…
egyre csak várva, hogy kételyek vesszenek,
amint együtt leszünk új dns sereg:
család. győztes csatát belőlünk nyerjenek
kínzó életért, a mohó halál felett
feszült fájdalommal könny és vér gyermekek.

2012. augusztus 13., hétfő

.

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

2012. augusztus 12., vasárnap

20120812

jajt kiáltó némaság

forró testű fény, bolond
kis apró kő, mi fenn pihen,
imbolyogva süt a Hold,
míg rád kacsingat szeliden.

nézlek én is, hosszasan,
könnyel tölt meg a jelen,
mába gyújtod hűs szavad:
tört sugár íriszemen.

halk könyörgés, néma fény,
kín, csillámló csillagszárny,
nem tehetek semmit sem,
lám, rám szökik a roppant árny.

mi fekete űrnek tűnt,
most koszos kéjjel átitat.
köpd magadból ki a bűnt,
én felnyalom a nyáladat.

rémvilágot rejt az éj,
a húson bús mosoly süt át,
s hangtalan ül nyelve közt,
míg bevarrják a fogsorát.

benned él majd, kidobtam,
nem mozdul többé a szám,
felfakadó fájdalmam:
a jajt kiáltó némaság.


2012. augusztus 9., csütörtök

20120808

megtagad az élet

pattogó gyertyafény-hullámba fordulok,
sorsom, álmom éget, ébredni akarok.
halkan mar a sóhaj: hol az igaz világ?
bogár bújik belém, csak az lesz, mit kirág

elmémből, s gyomrába bús gondolatként szökik.
lassan megfagy a tér, majd az idő törik.
elásva a jövő szürke teste foszlik,
kínzó koporsóban múltam árnya oszlik.

mi maradt más nekem: valóság, a jelen,
álmot rajzol ez is, hazudik szüntelen…
ha megtagad az idő, s megtagad az élet,
ha nincs más hely, hű hazám, te adj menedéket!

köss mély vizű kútba ólomlelkű szállal,
szúrj ki sziklafalra sodródó szilánkkal,
fektess bús padlóra izzadó ököllel,
bújtass karjaidba, takarj puha földdel!

ha nem fogad a jövő, beléd dőlök bátran.
sírom felett fognak sírni, mindahányan
kedves életemből úgy kitaszítottak.
sűrű könnyeimmel sírni, sírni fognak!

2012. augusztus 6., hétfő

20120806


ország-út

hosszú tekintet. lassú pillantás. kint hever a táj, fenséges, zöld, maga az élet. száguldok bezárva, rajtam a testem, a testem egy kocsiban, nem számít. körülvesz, ringat a hazám. végtelen hatalmasnak tűnik, elmosódik a horizonton, az égig is elér. csodálva nézem, kutatom. vajon ha átugratok a tekintetemmel újabb és újabb pontra, még mindig ott találom? úgy érzem, nincs semmi, mi nagyobb, s nincs mi apróbb óriás lenne nálunk. mindenség, ez vagyunk. Magyarország. mozdulatlan végtelen. szétfeszül bennem az érzés, mégis hamar múlik. út, melynek a végén a kiüresedés vár betonba burkolva.
otthon? hiány.
.
.
érkezés. táska. cipő. lépcső. fülledt szoba. zörrenő zár, nyirkos kilincs. ragadó takaró. izzadt tárgyak. minden teli, ürességgel. emlék. emlék a helyről, ahová tartozom. feldúltan kapkodok utána, mint ujjaimból foszló szálakat, markolom az érzéseket. kiszöknek. feledés, kérdés. válasz? Nincs válasz… hasít belém. elhagyatottságom ölel, körülfon, mint kínzó szerető. miféle városi delej szállja meg az embert, mikor hazatér a mindennapokba? keserű száműzetés ez. Hol vagy, hol, édes bölcsőm? Miféle anyagot öntöttek körém, hogy nem érzem hullámzó ringásod, áldó biztonságod? hallgatok. felel a csend, néma szavak. hangtalan gondolatok keringenek körülöttem, lopott társak.
Befelé, irány befelé!
.
.
.
.
.
.
én. a világ sejttöbblete. fontos kis senki, önző jószág. nem jobb másoknál, nem is rosszabb. ember. ember, ki angyallét után kapkod a semmibe, a világba, a szívekbe. Még nem tudja! – kacagok rajta gúnyosan. keresi istenét, hazáját mindenütt. micsoda bohóság, halva szült remény! járni az utat, találni. magamba merülök. elfogynak a szobák, eltűnnek a falak, leperegnek a város háztetőpikkelyei, a tér folyik. megremeg a lelkem. Ki vagyok? Ki maradt belőlem? én. minden-bennem én. őrizni. tartani.
Szeretlek!