lépj tovább
kicsordul a világ. hirtelen
könnycsepp fut át fáradt szívemen.
egy rezgő buborék. dobálják.
az erek lüktetik, darálják.
kezembe eresztem, tollpihe.
hulljon hát, hulljon a semmibe!
szálljon át zörrenő réteken,
avarba ömlő fény-tengeren,
vörös fák őszfújta ágain...
rohanj a múlásnak szárnyain!
remegő kezemből tűnj tova!
szívem már megnyugvás otthona.
betértél, kellettél, nyár-játék...
több voltál! csillagfény-ajándék!
de álmomból kifordult az éjjel,
felkúszott új nap, új reménnyel.
mába hív élni a nyugalom:
légy boldog, lépj tovább utadon.
2012. augusztus 27., hétfő
2012. augusztus 17., péntek
20120817
nemzedékek
figyelem
őket, kik olyan szépen élnek
és észre sem
veszik, a világ mily nehéz lett
vagy tán nem
is nehéz, csak én vagyok a gyáva,
gyáva
félelemre, gyáva pusztulásra…
egyre csak
várva, hogy kételyek vesszenek,
amint együtt
leszünk új dns sereg:
család.
győztes csatát belőlünk nyerjenek
kínzó
életért, a mohó halál felett
feszült
fájdalommal könny és vér gyermekek.
2012. augusztus 13., hétfő
.
Pilinszky János: Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
2012. augusztus 12., vasárnap
20120812
jajt kiáltó némaság
forró testű fény, bolond
kis apró kő, mi fenn pihen,
imbolyogva süt a Hold,
míg rád kacsingat szeliden.
nézlek én is, hosszasan,
könnyel tölt meg a jelen,
mába gyújtod hűs szavad:
tört sugár íriszemen.
halk könyörgés, néma fény,
kín, csillámló csillagszárny,
nem tehetek semmit sem,
lám, rám szökik a roppant árny.
mi fekete űrnek tűnt,
most koszos kéjjel átitat.
köpd magadból ki a bűnt,
én felnyalom a nyáladat.
rémvilágot rejt az éj,
a húson bús mosoly süt át,
s hangtalan ül nyelve közt,
míg bevarrják a fogsorát.
benned él majd, kidobtam,
nem mozdul többé a szám,
felfakadó fájdalmam:
a jajt kiáltó némaság.
forró testű fény, bolond
kis apró kő, mi fenn pihen,
imbolyogva süt a Hold,
míg rád kacsingat szeliden.
nézlek én is, hosszasan,
könnyel tölt meg a jelen,
mába gyújtod hűs szavad:
tört sugár íriszemen.
halk könyörgés, néma fény,
kín, csillámló csillagszárny,
nem tehetek semmit sem,
lám, rám szökik a roppant árny.
mi fekete űrnek tűnt,
most koszos kéjjel átitat.
köpd magadból ki a bűnt,
én felnyalom a nyáladat.
rémvilágot rejt az éj,
a húson bús mosoly süt át,
s hangtalan ül nyelve közt,
míg bevarrják a fogsorát.
benned él majd, kidobtam,
nem mozdul többé a szám,
felfakadó fájdalmam:
a jajt kiáltó némaság.
2012. augusztus 9., csütörtök
20120808
megtagad az élet
pattogó gyertyafény-hullámba fordulok,
pattogó gyertyafény-hullámba fordulok,
sorsom, álmom
éget, ébredni akarok.
halkan mar a
sóhaj: hol az igaz világ?
bogár bújik
belém, csak az lesz, mit kirág
elmémből, s gyomrába
bús gondolatként szökik.
lassan
megfagy a tér, majd az idő törik.
elásva a jövő
szürke teste foszlik,
kínzó koporsóban
múltam árnya oszlik.
mi maradt más
nekem: valóság, a jelen,
álmot rajzol
ez is, hazudik szüntelen…
ha megtagad
az idő, s megtagad az élet,
ha nincs más hely,
hű hazám, te adj menedéket!
köss mély
vizű kútba ólomlelkű szállal,
szúrj ki sziklafalra
sodródó szilánkkal,
fektess bús
padlóra izzadó ököllel,
bújtass
karjaidba, takarj puha földdel!
ha nem fogad
a jövő, beléd dőlök bátran.
sírom felett
fognak sírni, mindahányan
kedves
életemből úgy kitaszítottak.
sűrű
könnyeimmel sírni, sírni fognak!
2012. augusztus 6., hétfő
20120806
ország-út
hosszú
tekintet. lassú pillantás. kint hever a táj, fenséges, zöld, maga az élet.
száguldok bezárva, rajtam a testem, a testem egy kocsiban, nem számít.
körülvesz, ringat a hazám. végtelen hatalmasnak tűnik, elmosódik a horizonton,
az égig is elér. csodálva nézem, kutatom. vajon ha átugratok a tekintetemmel
újabb és újabb pontra, még mindig ott találom? úgy érzem, nincs semmi, mi
nagyobb, s nincs mi apróbb óriás lenne nálunk. mindenség, ez vagyunk.
Magyarország. mozdulatlan végtelen. szétfeszül bennem az érzés, mégis hamar
múlik. út, melynek a végén a kiüresedés vár betonba burkolva.
otthon? hiány.
otthon? hiány.
.
.
érkezés.
táska. cipő. lépcső. fülledt szoba. zörrenő zár, nyirkos kilincs. ragadó
takaró. izzadt tárgyak. minden teli, ürességgel. emlék. emlék a helyről, ahová
tartozom. feldúltan kapkodok utána, mint ujjaimból foszló szálakat, markolom az
érzéseket. kiszöknek. feledés, kérdés. válasz? Nincs válasz… hasít belém.
elhagyatottságom ölel, körülfon, mint kínzó szerető. miféle városi delej
szállja meg az embert, mikor hazatér a mindennapokba? keserű száműzetés ez. Hol
vagy, hol, édes bölcsőm? Miféle anyagot öntöttek körém, hogy nem érzem hullámzó
ringásod, áldó biztonságod? hallgatok. felel a csend, néma szavak. hangtalan
gondolatok keringenek körülöttem, lopott társak.
Befelé, irány befelé!
Befelé, irány befelé!
.
.
.
.
.
.
én. a világ
sejttöbblete. fontos kis senki, önző jószág. nem jobb másoknál, nem is
rosszabb. ember. ember, ki angyallét után kapkod a semmibe, a világba, a
szívekbe. Még nem tudja! – kacagok rajta gúnyosan. keresi istenét, hazáját
mindenütt. micsoda bohóság, halva szült remény! járni az utat, találni. magamba
merülök. elfogynak a szobák, eltűnnek a falak, leperegnek a város háztetőpikkelyei,
a tér folyik. megremeg a lelkem. Ki vagyok? Ki maradt belőlem? én.
minden-bennem én. őrizni. tartani.
Szeretlek!
Szeretlek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)