2012. július 27., péntek

20120726

fogyókúra, hatékonyan


úgy érzem, rám folyik a bolygó. hirtelen óriás ponttá zsugorodok, hatalmas semmivé, mindent kitöltő űrré. nem vagyok a testemben, nem a testem vagyok, csak körülöttem remeg. reszketi az időt. mialatt ő vibrál az időben, meghallom a csendet. fáj, felzaklat, nem értem és egyre csak megszólalnak az álmok. süvítenek minden felől, gyötörnek. hogy visszahúzzanak a valóságba, megszólalnak a tetteim, mintha csak saját magam elbeszélője lennék, forgatnám és magamba döfném a szavakat. közben a test mozog. enni kell. Enni kell! – mondom, és ő előveszi a tányért, felsorakoztat benne kenyeret, tésztát, húst szafttal, édeset, sósat, fűszerrel, szárazon, töményen, szaggal. belecsúszik a villa. csak ott áll és úszik benne, amint az ágyra teszem és nézem. ülök és nézem, úgy egy méter biztonságos távolból. a szag erőszakosan belém hatol. nem akarom. kemény undor fog el, elfordulok. hiába. a torz illat mégis átölel, és eszembe juttatja, hogy meg kell küzdenem vele, egészen a gyomromig. Minek? Kell. Megbánom majd. Mire jön a betegség, már nem akarom. Nem lesz jó halál, talán nem is lesz más, csak még több szenvedés. Testi. Az meg nem kell. Csak az kínlódik ilyenfajta lelki lószarokkal, aki egyben van. – talán… sírás fog el. érzem a duzzadó könnycseppet a szemem körül, de száraz. nincs. már nincs több. érzem, újra a testem foglya vagyok. az izmok rándulnak, görcsösen megfeszülnek néha. ég, fáj, izzad a testem, mintha olvadó üveggyöngyök borítanák. hevülnek, csordulnak, cseppennek, folynak, hogy a hideg padlón koppanva újra elnyerjék alakjukat. ömlenek belőlem, színesek, vidámak, mintha az összes boldogságom hagyná most el a sejtjeimet. Elvesztettem mindent. Elhagy a boldogság. Elhagyott. Elhagynak. Nincs…Semmi sincsen… - kinyújtom karjaim, a lehulló verejtéktócsába. már kihűlt. nyújtózom felé. megtörten az üveggyöngyeimbe fekszem, eggyé olvadni a kint rekedt boldogságommal. 

2012. július 26., csütörtök

20120725


égek, mint
rémisztő tűz-rovarok,
búcsúzok.
rettentő húscafatok
repkednek testemről,
könnyű halál.
elhagy az élet,
a semmi vár.

20120719


ködlepkeként szállok
szárnyam bomló bádog
fénybe fúlok halkan
s fagyszót lehel ajkam.
torz vágyképek ölnek
harmadnap megtörnek:
testemre hasalnak
kínzó savak nyalnak
bordáimba bújnak
egy sejtet ott leszúrnak.

2012. július 17., kedd

20120717


játék ez, tüzes, sárkány-sodrú,
lépsz, dobsz, majd eltűnsz hirtelen,
nézd, a kocka hogyan fordul,
míg árnyékom az éjben megjelen.

élet ez, teli fájdalommal,
tépsz, vágsz, majd begyógyul a seb.
átölellek távolról karommal,
kívánni nincs semmi édesebb.

kötelékünk, mi szabhatatlan,
szívedig, bárhol vagy, elér.
szerelmünk, miért is tagadjam,
úgy éltet, mint testet a forró vér.

játék ez, szegény testünk a bábu,
egymás ellen űz néha a szabály.
legyőzni, vagy együtt-győzni vágyunk?
boldog az, ki együtt küzd akadályt.

20120717


a lélek beint minden lénynek,
s a lényeg, a hasztalan fények
félve sütnek, zavartan égnek.

a csillag is unottan csillant,
agyvelő esztelen villant
múlt-mesét, álom elillant.

porladó űrt hoz a mába,
szembogarán kicsit kába
gyémántcsepp gurul nyakába.

bőrömet simítva fordul,
kereket vetve lecsordul,
mosolya, nézd, hogyan torzul!

mellette állsz, de már messze.
tudjuk jól, el vagyunk veszve,
így dob ránk árnyat az este.

20120715


kibillent az óra,
fellobbant a jóra,
fellibbent a függöny,
harmattal feküdjön,
fűszállal takarjon,
avarban akarjon,
kezed a kezébe,
hatalmad mellére,
vágyad az ágyába,
szíved a szájára,
könnye a párnára
lecsúszik. lélegezz!
többet már nem tehetsz.

2012. július 14., szombat

20120713

Paul Verlaine


ÉRZELMES PÁRBESZÉD
A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.

A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.

- Gondolsz régi mámorunkra szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

- Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? - Nem.

- Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.

- És kék az ég s a remény végtelen.
- A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

Szabó Lőrinc fordítása

2012. július 12., csütörtök

.


lelkemből nőtt gondolatszárny
sárba mártva nem repül,
könny-kabátba öltöztetve
még az álom is kerül.
falról lógok, húz a padló,
fojt a szó és tart a tér,
rám nézel az éjsötétből:
számból kiserken a vér.
vörös patak, maró szavad
szellemalakként kísér,
teremtsd újjá a holnapot
több a mába már nem fér.

..


faág leszek, görnyedt törzsű,
gyökerével földjéhez hű
fény-élet fa, melléd növök.
ne hidd hát, hogy sosem jövök.

mocsár lelkű sáros testek
lehúznának, nem engedlek,
amíg markolsz, én tartalak.
nehéz szívű varázsalak,

nézz a jóra! lángol bennem.
beléd gyújtom, szép szerelmem,
mi parázsként tőled szökkent.

test a testben, úgy égjek el.
lelkünk egyként szálljon majd fel,
fel az égbe, megpihenni.

...


megvetem.
megvetem ágyunk,
ma csókkal várom,
majd megvetem Önt is.
még vetnék s vetek,
de sejtem már, hogy
selymes szirmot
bimbó-ágról
nem szedhetek,
nem szedhetek sohasem.

20120612


tejjel öntött úton álltam,
örvény tépett, hát kiszálltam.
fiú fogott, szíjjal, csattal,
pókhálóba ragadtam, kar
lendül felém, félve markol,
elejt némán, visszakarmol,
hajít, eldob, fényembe rág,
kampós kapát földembe vág,
majd visszahúz.

csillag voltam, ember lettem.
megszületett mohó lelkem:
miről csillag csak álmodott,
most ő minden jót megkapott.
beletorzult, féltem szegényt.
hordozza még belül a fényt,
de mi oly szép fenn az égen,
maréknyi por csak a kézben,
de csillagpor.