úgy érzem, rám folyik a bolygó. hirtelen óriás ponttá zsugorodok,
hatalmas semmivé, mindent kitöltő űrré. nem vagyok a testemben, nem a testem
vagyok, csak körülöttem remeg. reszketi az időt. mialatt ő vibrál az időben,
meghallom a csendet. fáj, felzaklat, nem értem és egyre csak megszólalnak az
álmok. süvítenek minden felől, gyötörnek. hogy visszahúzzanak a valóságba, megszólalnak a tetteim, mintha csak saját magam elbeszélője lennék, forgatnám
és magamba döfném a szavakat. közben a test mozog. enni kell. Enni kell! –
mondom, és ő előveszi a tányért, felsorakoztat benne kenyeret, tésztát, húst
szafttal, édeset, sósat, fűszerrel, szárazon, töményen, szaggal. belecsúszik a
villa. csak ott áll és úszik benne, amint az ágyra teszem és nézem. ülök és
nézem, úgy egy méter biztonságos távolból. a szag erőszakosan belém hatol. nem
akarom. kemény undor fog el, elfordulok. hiába. a torz illat mégis átölel, és
eszembe juttatja, hogy meg kell küzdenem vele, egészen a gyomromig. Minek?
Kell. Megbánom majd. Mire jön a betegség, már nem akarom. Nem lesz jó halál,
talán nem is lesz más, csak még több szenvedés. Testi. Az meg nem kell. Csak az
kínlódik ilyenfajta lelki lószarokkal, aki egyben van. – talán… sírás fog el.
érzem a duzzadó könnycseppet a szemem körül, de száraz. nincs. már nincs több.
érzem, újra a testem foglya vagyok. az izmok rándulnak, görcsösen megfeszülnek
néha. ég, fáj, izzad a testem, mintha olvadó üveggyöngyök borítanák. hevülnek,
csordulnak, cseppennek, folynak, hogy a hideg padlón koppanva újra elnyerjék
alakjukat. ömlenek belőlem, színesek, vidámak, mintha az összes boldogságom
hagyná most el a sejtjeimet. Elvesztettem mindent. Elhagy a boldogság.
Elhagyott. Elhagynak. Nincs…Semmi sincsen… - kinyújtom karjaim, a lehulló
verejtéktócsába. már kihűlt. nyújtózom felé. megtörten az üveggyöngyeimbe
fekszem, eggyé olvadni a kint rekedt boldogságommal.
2012. július 27., péntek
2012. július 26., csütörtök
20120725
égek, mint
rémisztő
tűz-rovarok,
búcsúzok.
rettentő
húscafatok
repkednek
testemről,
könnyű halál.
elhagy az
élet,
a semmi vár.
20120719
ködlepkeként
szállok
szárnyam
bomló bádog
fénybe fúlok
halkan
s fagyszót
lehel ajkam.
torz
vágyképek ölnek
harmadnap
megtörnek:
testemre
hasalnak
kínzó savak
nyalnak
bordáimba
bújnak
egy sejtet
ott leszúrnak.
2012. július 17., kedd
20120717
játék ez, tüzes,
sárkány-sodrú,
lépsz, dobsz,
majd eltűnsz hirtelen,
nézd, a kocka
hogyan fordul,
míg árnyékom
az éjben megjelen.
élet ez, teli
fájdalommal,
tépsz, vágsz,
majd begyógyul a seb.
átölellek
távolról karommal,
kívánni nincs
semmi édesebb.
kötelékünk,
mi szabhatatlan,
szívedig,
bárhol vagy, elér.
szerelmünk,
miért is tagadjam,
úgy éltet,
mint testet a forró vér.
játék ez,
szegény testünk a bábu,
egymás ellen
űz néha a szabály.
legyőzni,
vagy együtt-győzni vágyunk?
boldog az, ki
együtt küzd akadályt.
20120717
a lélek beint
minden lénynek,
s a lényeg, a
hasztalan fények
félve sütnek,
zavartan égnek.
a csillag is
unottan csillant,
agyvelő
esztelen villant
múlt-mesét,
álom elillant.
porladó űrt
hoz a mába,
szembogarán
kicsit kába
gyémántcsepp
gurul nyakába.
bőrömet
simítva fordul,
kereket vetve
lecsordul,
mosolya,
nézd, hogyan torzul!
mellette
állsz, de már messze.
tudjuk jól,
el vagyunk veszve,
így dob ránk
árnyat az este.
20120715
kibillent az
óra,
fellobbant a
jóra,
fellibbent a
függöny,
harmattal
feküdjön,
fűszállal
takarjon,
avarban
akarjon,
kezed a
kezébe,
hatalmad
mellére,
vágyad az
ágyába,
szíved a
szájára,
könnye a
párnára
lecsúszik.
lélegezz!
többet már
nem tehetsz.
2012. július 14., szombat
20120713
Paul Verlaine
ÉRZELMES PÁRBESZÉD
A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az
éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi
élet,
alig érteni, halkan mit
beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan
árny.
- Gondolsz régi mámorunkra
szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek
érdekeljen?
- Arcom álmodban ma is
megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? -
Nem.
- Óh szép napok! milyen forró s
igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet,
hogy az volt.
- És kék az ég s a remény
végtelen.
- A remény eltünt, egünk
fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két
kisértet,
és csak az éj hallotta, mit
beszéltek.
Szabó Lőrinc fordítása
2012. július 12., csütörtök
.
lelkemből
nőtt gondolatszárny
sárba mártva
nem repül,
könny-kabátba
öltöztetve
még az álom
is kerül.
falról lógok,
húz a padló,
fojt a szó és
tart a tér,
rám nézel az
éjsötétből:
számból
kiserken a vér.
vörös patak,
maró szavad
szellemalakként
kísér,
teremtsd újjá
a holnapot
több a mába már nem fér.
..
faág leszek,
görnyedt törzsű,
gyökerével
földjéhez hű
fény-élet fa,
melléd növök.
ne hidd hát,
hogy sosem jövök.
mocsár lelkű
sáros testek
lehúznának,
nem engedlek,
amíg
markolsz, én tartalak.
nehéz szívű
varázsalak,
nézz a jóra!
lángol bennem.
beléd
gyújtom, szép szerelmem,
mi parázsként
tőled szökkent.
test a
testben, úgy égjek el.
lelkünk
egyként szálljon majd fel,
fel az égbe,
megpihenni.
...
megvetem.
megvetem
ágyunk,
ma csókkal
várom,
majd megvetem
Önt is.
még vetnék s
vetek,
de sejtem már,
hogy
selymes
szirmot
bimbó-ágról
nem
szedhetek,
nem szedhetek
sohasem.
20120612
tejjel öntött
úton álltam,
örvény
tépett, hát kiszálltam.
fiú fogott, szíjjal,
csattal,
pókhálóba
ragadtam, kar
lendül felém,
félve markol,
elejt némán,
visszakarmol,
hajít, eldob,
fényembe rág,
kampós kapát
földembe vág,
majd
visszahúz.
csillag
voltam, ember lettem.
megszületett mohó
lelkem:
miről csillag
csak álmodott,
most ő minden
jót megkapott.
beletorzult,
féltem szegényt.
hordozza még
belül a fényt,
de mi oly
szép fenn az égen,
maréknyi por
csak a kézben,
de csillagpor.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)