úgy érzem, rám folyik a bolygó. hirtelen óriás ponttá zsugorodok,
hatalmas semmivé, mindent kitöltő űrré. nem vagyok a testemben, nem a testem
vagyok, csak körülöttem remeg. reszketi az időt. mialatt ő vibrál az időben,
meghallom a csendet. fáj, felzaklat, nem értem és egyre csak megszólalnak az
álmok. süvítenek minden felől, gyötörnek. hogy visszahúzzanak a valóságba, megszólalnak a tetteim, mintha csak saját magam elbeszélője lennék, forgatnám
és magamba döfném a szavakat. közben a test mozog. enni kell. Enni kell! –
mondom, és ő előveszi a tányért, felsorakoztat benne kenyeret, tésztát, húst
szafttal, édeset, sósat, fűszerrel, szárazon, töményen, szaggal. belecsúszik a
villa. csak ott áll és úszik benne, amint az ágyra teszem és nézem. ülök és
nézem, úgy egy méter biztonságos távolból. a szag erőszakosan belém hatol. nem
akarom. kemény undor fog el, elfordulok. hiába. a torz illat mégis átölel, és
eszembe juttatja, hogy meg kell küzdenem vele, egészen a gyomromig. Minek?
Kell. Megbánom majd. Mire jön a betegség, már nem akarom. Nem lesz jó halál,
talán nem is lesz más, csak még több szenvedés. Testi. Az meg nem kell. Csak az
kínlódik ilyenfajta lelki lószarokkal, aki egyben van. – talán… sírás fog el.
érzem a duzzadó könnycseppet a szemem körül, de száraz. nincs. már nincs több.
érzem, újra a testem foglya vagyok. az izmok rándulnak, görcsösen megfeszülnek
néha. ég, fáj, izzad a testem, mintha olvadó üveggyöngyök borítanák. hevülnek,
csordulnak, cseppennek, folynak, hogy a hideg padlón koppanva újra elnyerjék
alakjukat. ömlenek belőlem, színesek, vidámak, mintha az összes boldogságom
hagyná most el a sejtjeimet. Elvesztettem mindent. Elhagy a boldogság.
Elhagyott. Elhagynak. Nincs…Semmi sincsen… - kinyújtom karjaim, a lehulló
verejtéktócsába. már kihűlt. nyújtózom felé. megtörten az üveggyöngyeimbe
fekszem, eggyé olvadni a kint rekedt boldogságommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése