Bizalmasan
omlós
Kopasz homlokom dicstől fényes,
a lényedből felszakadt szó
fentebb
ott benn ettől édes,
igazságon ringó hajó,
porlik
az, és nevet olaján.
Kinn a szél a pusztulásba
eltemet,
bársony
ajkam nyálas koholmány,
fáradt vándor, tépkedi a szíveket.
Bűnbe
esnék veled, madonnám,
oltalmazó karjaidban remegek,
állva
várnék rád, bizony ám,
lágy szél marja sorsomban a
sebeket.
Ráznék
rajtad, és aurádban,
házam az ég, tág mindenség,
belebúsulok,
mert látom: az hon.
Otthonom a szeretet.
Az
est
Panelek
közt hűs csarnok az utca,
fojtó csend, nyugalmas magány,
Leszáll
az, s az lesz a jussa,
átbújik a sötétség falán.
Jár
az est, kezében sötétség,
mintha lomha kéz lebegne,
és
haja sötét lánggal ég,
csendesen, lassan, mélyen
elmerengve.
Folyó
Csermely
dagaszt hídnak lábközét,
vad sodrás, itat a könnyű ár,
ere
mossa partjának kövét,
tükrödnek simító selyme vár.
Lábbal
hasítom folyamát,
zuhognak, merülnek benned ők,
nem
ráncigál, csak vele térek át,
fogadd be lágyan a szenvedőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése