szemben

lekopott már minden,
nincs bennem a kincsem,
furcsán tátong a maradék.
nem! ez nem én vagyok,
s ki engem itt hagyott,
ő nem vagyok már többé.
nem vagyok, s nem élem
így tulajdonképpen
egyik én sem engem.
üres tébolyt szültem,
mikor álmot küldtem
e hideg testvilágba.
harminckilenc fokos
s már beteg! túl okos
bölccsé lenni, elfáradt.
belém jártok hízni,
enni, ölni, sírni,
és szemem nem csukhatom.
lelketlenek vagytok.
mért? miért nem hagytok
csak egy percet magamnak?
vagy csak nem tudjátok
ki ez itt, ki állok
üres, lyukas előttem?
ez vagyok: egy tükör,
torz, így zárul a kör:
magam látom bennem.
és látok mindent belül,
hátam mögött terül
ember, madár, mámor.
csak ne lennék oly távol
tőletek!