hazafelé jövet lassú lépteim otthonukba siető talpakkal, kerekeken száguldó emberdobozokkal találkoztak. mindenfelől jöttek és szerteszét távoztak. csak álltam és tűnődtem. elképzeltem a körülöttem fekvő várost. a porszemnyi kis városom akkorának tűnt, hogy beleborzongtam. ki van, és honnan teremti erejét, ki a mindenség súlyát tartani tudja? nekem még ez a kis föld is világnyi teher… oly sokan vagytok. egyszem magam hogyan is állíthatnék csillag-tükröt elétek, ha önfényetek nem akarjátok látni?
azt mondják, nem kell vállunkon tartani a világot, nehéz az, beleroppan törékeny csont-testünk. arra nem is gondolnak, hogy a menekvők gerjesztik a folyamatot, tőlük nehezül el, aki próbálja az ő felelősségrészüket is vállalni. úgy hiszem, pont elegen lennénk minden megoldására. de ki ezért, ki azért kiszáll, így hát a maradók feladata a megtartás. s míg ellenséges erők a sokak elbutításán és rabszolgává nyomorításán dolgoznak, hordanunk kell magunkban a célt, hogy mikor a tömeg megunva mű-sorsát új jövőt akar, legyen mit eléjük mutatni. csak jönne már jobb kor, mikor ránk tekintenek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése