a rózsák panasza

mi nem szoktunk félvállról szeretni.

dús sírokon a rózsák mind egyszerre fagynak.

ütemesen, ahogy a hajunkba kap a tél,

cipelnek minket a halálba, ha ők már meghaltak.

didergő földjükön hisszük, hogy ez gyönyör,

arcunkon sebeket vág a szüntelen harmat:

mi nem szoktunk félvállról szeretni.

hideg van. elveszünk, hogyha megtagadnak.

lét-kérdés

mért könnyű a kín súlyára vágyni
és mért nehéz a mérhetetlen Semmire?
mért tudunk az álmainkban szállni
ha nem vagyunk jók ébren semmire?

összeolvadásunk

mellettem feküdtél,

én meg épp a hópelyhekre gondoltam,

hogy milyen szép az olvadás,

átadni magunk egymásnak, az egésznek,

belehalni valami újba,

amit látszólag a tavasz szül meg,

pedig csak mi öltöztünk át.

vagy ha a testünkre lágy didergést fújva
belénk bújna ez az átkozott öreg tél,

akkor örökké itt, mellettem feküdnél,

(de nem hiszem, hogy ma fagyni fog),

átélünk ezer évet és halmazállapotot

váltva játszunk, hogy kiszakad a szárny,

játszunk, hogy a csók összeforr,

míg fáj, ha máshol leszünk kristály,

és jó, ha egy kéz ránk gondol:

egymás mellé fektet.

épp olvadunk,

érzed?

ha kérdezel

hangtalanul kell felelnem

vad színekkel a húson

és persze parázzsal

hogy a számtól a szádig jusson

a füst a szívben körbefusson

szótlanul engem idézzen

hangtalanul kell beszélnem

az örök igaz csak így mondható

árva lesz minden szó ha szólják

ha fogaik közt elmorzsolják

széttörik a szerelem

majd csupa csenddel melléd bújok

mozdulatlan szépséghúrok

őrzik a csodánk összes hangját

tudod ha meglátlak ezért remegek

ezért fogom meg néha a kezedet

mert bennük őrizlek kincsként

kit szótlanul szólva szeretek

szakad

nézz!

itt a kis híd

a szakadékon egy szürke szivárvány feszül

hideg penge, hajnali kincs: pár lépés

mint megmentő repülés szül

a lépcsőktől az ismeretlenségbe
a talpadon visszhangzik a létünk gyengesége

csússz,

a testben többé nem leszel szövet

ha fűszeres szerelem sótlan valósága(,) vagy

üres tenyérjóslat kondenzvonalakból

mi a holnapba követ

én betűk nélkül száradó tintapatak leszek

olvass mást!

vagy dobálj belém követ

az emlékekből gondos-lassan merítek neked

a szégyent csak holnap vacsorázd

lélegezni lassú, fulladni meg késő már

felfalt magánnyá emészt a morzsákon-élet

nem lesz te, és nem lesz én, hogy megtartson téged

--------------------------------------------------------------------------------

nincs feltámadás

nagyobb erővel léptél szívem fészkébe, mint bárki más,

hatalmas hasadék lett lábnyomod és nincsen már feltámadás.

múló napjaim közt teszem a dolgom: egy jó szolga,

kit nem hív se kés, se kín, ha meghalni jobb volna.

büszke reggelekbe ébredés és megkísért az álom.

de néma ostor hajszol a holnapba, ma sincs megnyugvásom.

fészkéből hullott madárként pár percet még otthontalan élek

és pusztulok, ha nem hajlik a tested fölém menedéknek.

ólmozott lábakkal lépek rozsdás bánattollak alatt,

elszálltak a színes lepke-képek, csak vakfolt-árnyad maradt,

már minden kincsem mosottszürke halotti félhomály,

hullámzó felhő hordja szét a földön, hogy egyszer majd rámtalálj.

társam vagy te

mert nincs még egy élő a földön,
emberből és istenből kikevert,
ki értené, milyen csoda épp az élet,
a semmivé rejtett teljességet,
hogy milyen csoda ma nem vágyni,
az ismeretlen emlékére nem gondolni vissza,
egy pillanatra otthon lenni,
újra halhatatlanságot lelni,
tudni, hogy csak test nélkül lépni tiszta,
mégis egymásba bújni vissza.
veled a tökéletes is létezőnek látszik:
forróbb, mint vér a lázas sebbe’,
igazabb, mint a világ rendje,
a halál, vagy a gravitáció.
korláton túli, sejtpáncélban őrzött kincsem,
lét előttről csábítóm
és megnyugtató szentem
vagy te, pokol-útra társam,
születésben, elmúlásban
együtt-ébredő szemem.
ölemmel mutatom az otthont,
minden bűnünk eltemetve
tarts te karjaiddal benne,
míg a világ itt, körülöttünk játszik.

emlékszel,
mikor egyszerre nyílt a tüdőnk,
már nem volt olyan, aki te voltál,
és én nem hittem azt, hogy vagyok,
minden egész lett, eltűntek a széthúzó halmazok
meg a csonka képzelt istenek,
nem volt perem, hogy zuhanjunk,
nem voltak irányok, hogy haladjunk,
csak a mindent kitöltő érzés,
hogy többé nem kell meghalni sem.