harmonikaversek

egy sor szabi, egy sor én. vakon. unalmunkban így...

Bizalmasan omlós

Kopasz  homlokom dicstől fényes,

a lényedből felszakadt szó

fentebb ott benn ettől édes,

igazságon ringó hajó,

porlik az, és nevet olaján.

Kinn a szél a pusztulásba eltemet,

bársony ajkam nyálas koholmány,

fáradt vándor, tépkedi a szíveket.

Bűnbe esnék veled, madonnám,

oltalmazó karjaidban remegek,

állva várnék rád, bizony ám,

lágy szél marja sorsomban a sebeket.

Ráznék rajtad, és aurádban,

házam az ég, tág mindenség,

belebúsulok, mert látom: az hon.

Otthonom a szeretet.

Az est

Panelek közt hűs csarnok az utca,

fojtó csend, nyugalmas magány,

Leszáll az, s az lesz a jussa,

átbújik a sötétség falán.

Jár az est, kezében sötétség,

mintha lomha kéz lebegne,

és haja sötét lánggal ég,

csendesen, lassan, mélyen elmerengve.

Folyó

Csermely dagaszt hídnak lábközét,

vad sodrás, itat a könnyű ár,

ere mossa partjának kövét,

tükrödnek simító selyme vár.

Lábbal hasítom folyamát,

zuhognak, merülnek benned ők,

nem ráncigál, csak vele térek át,

fogadd be lágyan a szenvedőt.

félre tépett betű

imádom betűid, ha félreolvasom

ha néha szétfolynak az ázott papíron

’hogy dobálom őket, mint gyermekkéz a labdát

cimborásan kérleli a társát, hogy add át

hatalmas a világ az ujjadtól ujjamig

egy percre összefon halkan az újra itt

egyszerre csak markomban-markodban a labda

szeretnek a szavak, az idő elakadva

és megpihen a mosoly, mintha csigaházba

bújna vissza minden forró délutánra

de menni kell,  inkább majd távolról figyellek

eldobom a labdát, elkapják feletted

túl mélyen állsz, vagy idefenn én lebegek rosszul

édes emlék-házunk hűs könnyekben bosszul.

esőtánc

könnyfakasztó tékozló múzsa-cselédek
a trónt királyotoknak most átengedjétek
drótszálat növeszt az  ég most felétek
bokákra tollak, a hírt úgy vigyétek
belőlem szívének sarkába rejtsétek
örömmámor hangon nekiszegezzétek
százszólamú csenddel zuhogva zengjétek
őt várja testemen a szerelem-ének.

patakokról

mert nem az ad majd enni
kinek enni adtál
nem az ad majd inni
kinek inni adtál
vezet a szeretet
hozzá eljutottál
úgy lépsz majd a földön
mintha mennyből volnál

és már te vagy ő is
kinek forrás lettél
és már te vagy ő is
kitől szomjas lettél
fogyó fényekről új
holdra telepedtél
résre nyílt az egy-ég
beférsz, bemehetnél

és ugyanaz ad enni
kinek étel voltál
és ugyanaz itat majd
kibe forrást hordtál
gazdag lettél tőle
pedig senki voltál
gazdag lettél tőle
de mindig is az voltál

gyöngyeső

vöröslő térdekkel

fohászom rímbe szedtem

kinn kopott volt az út

és én büszke-elesetten

lépdeltem rajta át

az egek felé küldve

közben néhány bódult imát

ki tudja miért vagy merre

vagy hová való

a távolba

hogy talán

hol elfér pár gyöngyből írt szó

a szíveknek falán

pont melletted peregjen

guruljon, vesszen a sor

dobnám ahol vér fut

de nem látom hol

óriás dobbanást fest

a belső távol

csak a rezdülést érzem

sejtmag nyit pupillát

milliárd szememmel

őrjöngve nézem

magambalégzem

kilégzem

belégzem

fel a szívekkel!

az életekben nincs különbség

minden léted csak egy tükörben lék

furcsán korhad el a kék tudat

ha felfénylik az éj fodra alatt

pár színes érzés nyújtózik benned

nincs mit tenned, jobb, ha rejted

és elfelejted, honnan árad a menny

sorban súgnak, ne arra menj

kik alvó gépek nappal húsba kötve

aztán álomba kelnek hosszan nyögve.

az életekben nincs különcség

kardot húzva mind előre lép

a félős gyomrú esztelen nép

képzelet nélkül torzul a kép

te is magad szúrod le, s Őt elfelejted

vagy az Isten felejtett el bízni benned

pedig az otthonország ott van a poklod mellett

lépned sem kell, nézd, csak húzni egyet

az alvó gépünk forgó, bús csavarjain

hadd öleljenek húst szomjas karjaim.

kabátka

dobj a székre!
pihenne a karfája már alattam.
zúg a semmi. feladtam.