kabátka

dobj a székre!
pihenne a karfája már alattam.
zúg a semmi. feladtam.

esti-semmi-vázlat

ideje repülni mozdulatlan szárnnyal

mint aki ruhát vet, pihenni leülni

roskadozó lábbal többé nem feszülni

nyugvó nap csendjében eltűnni az árnnyal

szállok, ha már voltam, lépek, ha majd leszek

néma óra kondul, hogy testem essen holtan

várnak rám idebenn az örök égboltban

szűk pontnyi távolban  nagy mindenség-szemek

táguló halál-lyuk, metszik a szívemet

hangtalan hidat nyit ahogy nézek rájuk

csattogó mosollyal rám sül pupillájuk

átsimul a húsom síkján. vad képzelet

Boldogasszony-ima

Anyám, ki bennem élsz

küldd magad hozzám

szirmaiddal karolj át

fond fölém a koronád.

a szépség mit rám mérsz

sebekből fakad

igaz-e így a hit

mi ilyen mélyre vitt?

testvérem-szerelmem

öleld a sorsomat

a fényed én vagyok

a földi fák alatt.

20130518

szeretni szült

híd közepén ég az élet
mi beesünk a szűk lyukba
ahelyett, hogy elmúlna
az ég felől csobbanunk
a világnyi vízbe érek
te majd pörgetsz
én meg félek
rohanunk
nagy csapkodással
én teveled, te meg mással
csak csillogunk
és űrbe köpött folt marad
a lét után a csillagunk
vagy levetjük a bőrünk pántját
feloldódunk
feltépjük a lélekhártyát
és egymásba halunk.

d. i. y. vizsön

figyeltem hogy lett egyre hangosabb

az utcazaj az ablakunk alatt

merészen játszottam a kikelettel

míg mellettem felébredt a reggel

hajnali hangon utánam szól:

ébredj fel az álmomból!

ne siess, már nem hagy le a vonat

kínzó kezek nem gyötrik álmodat

bennem nincs már ajtó, nincsen bújás

nem kapkod nyomodban az elmúlás

s a szerelmek… ők sem álnok

szívet tépő oroszlánok.

a kötél megtart, el nem szakad,

még ringatja is a sorsodat

égből lóg le, a felhők közül

lágyan sodor, sosem feszül

láthatatlan felnyúló fa

a földbe húz, de teste létra.

20130503

a torkotokra látok!

ebben a világban csak elbújni lehet

a számból nem szökik szó az egyetlen üzenet

kis patakként gördül szememből: könny-rozsda

öntözi a fákat a földeket mossa

benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok

egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a sötétben idegen a kezed

ismerlek az égből s mégis feledtelek

magány ül a széken, szobámat szagolja

ellepi lelkemet a kifröccsent tócsa

benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok

egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a világban bújik a szeretet

csendben öleli át az áldott szíveket

ha bús patakként habzik szemükből a szóma

szép új világ-átok, kényelmes a gondja

benn’ a só én vagyok, ki mosolyogva állok

magammal meghitten, torkomra, kiáltok!

körben körök

a sorsból nincs kiút

a bolyongás helyett

leülni egy fűszálra milyen más lehet!

mégis az ember benne

menni kényszerül

mert mondják, hogy muszáj

és átkoz vagy szeret

míg ki nem terül

egymás hátát tolva

érint és remeg

folyton halált játszik

mert mondják, hogy remek

oly hangos ma a világ

hogy meg kell halni belé

nem hallgat a sírás

hisz ellepte az élet

talán lenn magok érnek

amíg a tegnappal játszunk

a holnap utolérhet

s az idő ha szembe téved

mondják a napok

hogy legyőz az élet.

de kelnek a magok.