ha kérdezel

hangtalanul kell felelnem

vad színekkel a húson

és persze parázzsal

hogy a számtól a szádig jusson

a füst a szívben körbefusson

szótlanul engem idézzen

hangtalanul kell beszélnem

az örök igaz csak így mondható

árva lesz minden szó ha szólják

ha fogaik közt elmorzsolják

széttörik a szerelem

majd csupa csenddel melléd bújok

mozdulatlan szépséghúrok

őrzik a csodánk összes hangját

tudod ha meglátlak ezért remegek

ezért fogom meg néha a kezedet

mert bennük őrizlek kincsként

kit szótlanul szólva szeretek

szakad

nézz!

itt a kis híd

a szakadékon egy szürke szivárvány feszül

hideg penge, hajnali kincs: pár lépés

mint megmentő repülés szül

a lépcsőktől az ismeretlenségbe
a talpadon visszhangzik a létünk gyengesége

csússz,

a testben többé nem leszel szövet

ha fűszeres szerelem sótlan valósága(,) vagy

üres tenyérjóslat kondenzvonalakból

mi a holnapba követ

én betűk nélkül száradó tintapatak leszek

olvass mást!

vagy dobálj belém követ

az emlékekből gondos-lassan merítek neked

a szégyent csak holnap vacsorázd

lélegezni lassú, fulladni meg késő már

felfalt magánnyá emészt a morzsákon-élet

nem lesz te, és nem lesz én, hogy megtartson téged

--------------------------------------------------------------------------------

nincs feltámadás

nagyobb erővel léptél szívem fészkébe, mint bárki más,

hatalmas hasadék lett lábnyomod és nincsen már feltámadás.

múló napjaim közt teszem a dolgom: egy jó szolga,

kit nem hív se kés, se kín, ha meghalni jobb volna.

büszke reggelekbe ébredés és megkísért az álom.

de néma ostor hajszol a holnapba, ma sincs megnyugvásom.

fészkéből hullott madárként pár percet még otthontalan élek

és pusztulok, ha nem hajlik a tested fölém menedéknek.

ólmozott lábakkal lépek rozsdás bánattollak alatt,

elszálltak a színes lepke-képek, csak vakfolt-árnyad maradt,

már minden kincsem mosottszürke halotti félhomály,

hullámzó felhő hordja szét a földön, hogy egyszer majd rámtalálj.

társam vagy te

mert nincs még egy élő a földön,
emberből és istenből kikevert,
ki értené, milyen csoda épp az élet,
a semmivé rejtett teljességet,
hogy milyen csoda ma nem vágyni,
az ismeretlen emlékére nem gondolni vissza,
egy pillanatra otthon lenni,
újra halhatatlanságot lelni,
tudni, hogy csak test nélkül lépni tiszta,
mégis egymásba bújni vissza.
veled a tökéletes is létezőnek látszik:
forróbb, mint vér a lázas sebbe’,
igazabb, mint a világ rendje,
a halál, vagy a gravitáció.
korláton túli, sejtpáncélban őrzött kincsem,
lét előttről csábítóm
és megnyugtató szentem
vagy te, pokol-útra társam,
születésben, elmúlásban
együtt-ébredő szemem.
ölemmel mutatom az otthont,
minden bűnünk eltemetve
tarts te karjaiddal benne,
míg a világ itt, körülöttünk játszik.

emlékszel,
mikor egyszerre nyílt a tüdőnk,
már nem volt olyan, aki te voltál,
és én nem hittem azt, hogy vagyok,
minden egész lett, eltűntek a széthúzó halmazok
meg a csonka képzelt istenek,
nem volt perem, hogy zuhanjunk,
nem voltak irányok, hogy haladjunk,
csak a mindent kitöltő érzés,
hogy többé nem kell meghalni sem.

mikor a holnap mindig karácsony lesz

egy tehenet szeretnék, hogy tejet adjon neked,
egy patakparton, ahol a kis ház áll,
ahol az ágyon sok puha takaró, hogy ne fázzál,
ahol rád süt a nap délben,
és egy kis asztalt székkel,
ami versek bölcsője, igazi nyers fából,
és ha belépsz, a falak mint ölelő jászol.
és bele sok életet kérek!
ott lennél te, a szomszédokkal,
kik egymásért-társ barátokként élnek,
és a kecskéink együtt legelnének,
mert nincsenek fájó kerítések,
és közösen szedjük a paradicsomot,
meg a gyerekek is együtt játszanak,
a kutyák mind együtt szagolnak lábnyomot.
és szeretnék újra vért a kiszáradt szívekbe!
ha a heg a világ sebén forró csókunk lenne,
büszkén bólogatnánk: újra ember benne!
és karácsonykor nagy, közös fenyőfát,
nem kell kivágni sem, mert csak úgy, az udvaron állt
és minden nap ott van az ajándék alatta:
mi magunk, kit egymásnak a Jók adtak holnapra.

fogadj be már

kicsit sem divatos.

nem elegáns,

semmi kortárs.

de tiszta, amint betűknek csak lyuka:

feslett ruháján a sorsnak

lábnyoma még puha.

mai újból-szülött,

kit tegnap öltöztettem,

de hát van így az időkkel,

én majd holnap kezdem,

hiszen ki mondta, hogy kell az emlék,

hogy a jövő el fog jönni,

nem csak ócska kellék:

számolgatni való ígért matéria?

felkelni holnap?

tiszta tragédia,

mikor tucat álmok egy tucat óra után,

felelni a múltért mindig holnapután…

karmoljon már belénk a sorsnak kínzó karma!
lesz az életünknek igazság-jutalma?

fogadj be már világ,
fogadj be már végre…

körbeér a karma

átkozott törvénye,

rajtatok az áldás,

rajtam örök béke.

és legyen vége

végre.

fohászok

Máté Imre Yotengrit című könyvének 3. kötetéből

A nagy imádság

Őserő, ki istenné szellemtestesültél,
istenanyánk, istenapánk kettősségében,
távolra űzvén a rosszat
és képmásodra alkottál bennünket,
segíts hogy méltók lehessünk
megírhatatlan, megfaraghatatlan orcádhoz!
Munkálkodók, teremtők lehessünk,
kik kételkednek, meggyőződnek, egyeztetnek
gondolkodnak, éreznek, szeretnek!
Segíts, hogy balgaságból, meggondolatlanságból
ne károsítsuk szent testedet:
se erdőt, se mezőt, se tengereket!
Segíts, hogy viszálytalan éljünk e földön,
békében emberrel, állattal, fűvel, fával,
segíts hogy olthassuk mértéktartó bőségben
éhünket, szomjunkat, testi, lelki vágyainkat
összekoccanatlan igaz szabadságban!
Segíts, hogy a lelkes élet ellensége
meg ne ronthasson bennünket káros sugallataival,
igazságba burkolt hazugságaival,
mert te vagy a legyőzhetetlen örök életörvény!

Ima az Öreg-istenhez

Tengervégtelen Örök Ég,
kettős istenséggé szineváltozó,
életet teremtő szellem ősünk,
oltalmazz minket az Ős-Ártalom
csábításától, rontásától!
Úgy mérj, úgy ítélj, úgy kímélj,
miképpen mink mérünk, ítélünk,
kímélünk másokat,
meg alattunk földet, fölöttünk eget!
Segíts testünk épülésében,
lelkünk szépülésében,
elménk élesedésében,
hogy hozzád méltók lehessünk
bőségben,
békességben,
szeretetben, szabadságban,
jó szomszédságban!
Mert belőled vagyunk,benned,
Te meg mibennünk!

Ima a Boldogasszonyhoz

Szóval szólítalak, áhítattal hívlak
ég-föld teremtője,
Istenek szülője,
ki szineváltoztál
Boldogasszonyunkká,
erdőket, hogy füllel hallgasd,
mezőket hogy szemmel tarthass,
köpönyeged alá hogy befogadd
oltalmad alá futódat,
gyarló halandódat!

Boldogasszony, égi ősöm,
Téged hívlak örökösön,
mert csak te vagy már a remény,
keserűség sós tengerén!
Égi anyám ne hagyj el,
maradj mindig lelkemmel,
annak sebe hogy beforrjon,
sorsom meg jobbra forduljon!

Ima a Magyarok Istenéhez

Magyarok Istene,
nemzetünk szent őre,
térj meg hozzánk,
maradj velünk,
örülj velünk!
Szelídítsél, békéltess!
Ellenségeink barátainkká,
testvéreinkké legyenek.
Áldó, munkálkodó
kezünkről ösmerjenek ránk,
ne kardunkról.
Ám ha gonosz, ostoba, ádáz
reánk támad,
vagy jogtalanságban
megátalkodik,
hadakozz velünk!
Zúgasd sebes nyilainkat,
suhogtasd véres szablyáinkat, -
rontsd ellenségeink elejét!
Ellenséget kívül,
ellenséget belül.
Sújtsd haragoddal,
gyomlálj ki nemzetünkből
irigykedőt,
áskálódót,
okoskodót,
pártoskodót,
árulkodót,
hazudozót,
szenteskedőt,
bajkeverőt,
zsebre honfiskodót,
hogy hozzád szíthassunk
egyetértésben,
miképpen tőlünk várod:
törvényben törvényesen,
törvénytelen emberségesen,
hozzád mindig hűségesen!

forrás: Magyar Kincsestár