mikor a holnap mindig karácsony lesz

egy tehenet szeretnék, hogy tejet adjon neked,
egy patakparton, ahol a kis ház áll,
ahol az ágyon sok puha takaró, hogy ne fázzál,
ahol rád süt a nap délben,
és egy kis asztalt székkel,
ami versek bölcsője, igazi nyers fából,
és ha belépsz, a falak mint ölelő jászol.
és bele sok életet kérek!
ott lennél te, a szomszédokkal,
kik egymásért-társ barátokként élnek,
és a kecskéink együtt legelnének,
mert nincsenek fájó kerítések,
és közösen szedjük a paradicsomot,
meg a gyerekek is együtt játszanak,
a kutyák mind együtt szagolnak lábnyomot.
és szeretnék újra vért a kiszáradt szívekbe!
ha a heg a világ sebén forró csókunk lenne,
büszkén bólogatnánk: újra ember benne!
és karácsonykor nagy, közös fenyőfát,
nem kell kivágni sem, mert csak úgy, az udvaron állt
és minden nap ott van az ajándék alatta:
mi magunk, kit egymásnak a Jók adtak holnapra.

fogadj be már

kicsit sem divatos.

nem elegáns,

semmi kortárs.

de tiszta, amint betűknek csak lyuka:

feslett ruháján a sorsnak

lábnyoma még puha.

mai újból-szülött,

kit tegnap öltöztettem,

de hát van így az időkkel,

én majd holnap kezdem,

hiszen ki mondta, hogy kell az emlék,

hogy a jövő el fog jönni,

nem csak ócska kellék:

számolgatni való ígért matéria?

felkelni holnap?

tiszta tragédia,

mikor tucat álmok egy tucat óra után,

felelni a múltért mindig holnapután…

karmoljon már belénk a sorsnak kínzó karma!
lesz az életünknek igazság-jutalma?

fogadj be már világ,
fogadj be már végre…

körbeér a karma

átkozott törvénye,

rajtatok az áldás,

rajtam örök béke.

és legyen vége

végre.

fohászok

Máté Imre Yotengrit című könyvének 3. kötetéből

A nagy imádság

Őserő, ki istenné szellemtestesültél,
istenanyánk, istenapánk kettősségében,
távolra űzvén a rosszat
és képmásodra alkottál bennünket,
segíts hogy méltók lehessünk
megírhatatlan, megfaraghatatlan orcádhoz!
Munkálkodók, teremtők lehessünk,
kik kételkednek, meggyőződnek, egyeztetnek
gondolkodnak, éreznek, szeretnek!
Segíts, hogy balgaságból, meggondolatlanságból
ne károsítsuk szent testedet:
se erdőt, se mezőt, se tengereket!
Segíts, hogy viszálytalan éljünk e földön,
békében emberrel, állattal, fűvel, fával,
segíts hogy olthassuk mértéktartó bőségben
éhünket, szomjunkat, testi, lelki vágyainkat
összekoccanatlan igaz szabadságban!
Segíts, hogy a lelkes élet ellensége
meg ne ronthasson bennünket káros sugallataival,
igazságba burkolt hazugságaival,
mert te vagy a legyőzhetetlen örök életörvény!

Ima az Öreg-istenhez

Tengervégtelen Örök Ég,
kettős istenséggé szineváltozó,
életet teremtő szellem ősünk,
oltalmazz minket az Ős-Ártalom
csábításától, rontásától!
Úgy mérj, úgy ítélj, úgy kímélj,
miképpen mink mérünk, ítélünk,
kímélünk másokat,
meg alattunk földet, fölöttünk eget!
Segíts testünk épülésében,
lelkünk szépülésében,
elménk élesedésében,
hogy hozzád méltók lehessünk
bőségben,
békességben,
szeretetben, szabadságban,
jó szomszédságban!
Mert belőled vagyunk,benned,
Te meg mibennünk!

Ima a Boldogasszonyhoz

Szóval szólítalak, áhítattal hívlak
ég-föld teremtője,
Istenek szülője,
ki szineváltoztál
Boldogasszonyunkká,
erdőket, hogy füllel hallgasd,
mezőket hogy szemmel tarthass,
köpönyeged alá hogy befogadd
oltalmad alá futódat,
gyarló halandódat!

Boldogasszony, égi ősöm,
Téged hívlak örökösön,
mert csak te vagy már a remény,
keserűség sós tengerén!
Égi anyám ne hagyj el,
maradj mindig lelkemmel,
annak sebe hogy beforrjon,
sorsom meg jobbra forduljon!

Ima a Magyarok Istenéhez

Magyarok Istene,
nemzetünk szent őre,
térj meg hozzánk,
maradj velünk,
örülj velünk!
Szelídítsél, békéltess!
Ellenségeink barátainkká,
testvéreinkké legyenek.
Áldó, munkálkodó
kezünkről ösmerjenek ránk,
ne kardunkról.
Ám ha gonosz, ostoba, ádáz
reánk támad,
vagy jogtalanságban
megátalkodik,
hadakozz velünk!
Zúgasd sebes nyilainkat,
suhogtasd véres szablyáinkat, -
rontsd ellenségeink elejét!
Ellenséget kívül,
ellenséget belül.
Sújtsd haragoddal,
gyomlálj ki nemzetünkből
irigykedőt,
áskálódót,
okoskodót,
pártoskodót,
árulkodót,
hazudozót,
szenteskedőt,
bajkeverőt,
zsebre honfiskodót,
hogy hozzád szíthassunk
egyetértésben,
miképpen tőlünk várod:
törvényben törvényesen,
törvénytelen emberségesen,
hozzád mindig hűségesen!

forrás: Magyar Kincsestár

összel a kabátok alatt

néha, mikor eszembe jutsz, érezni kezdek
valami furcsát
amit a hét többi napján semmiképp.
valami meleget
amit az ősszel a kabátok alatt
a felhős ég alatt, a takaró alatt nem lehet.
valami furcsán meleget.
érzed hogy valaki emleget?
aztán, gondolom, hátha
mikor eszembe jutsz néha
furcsán más lesz ez a nap
ősszel a kabátok alatt
a felhős ég alatt, a takaró alatt, lehet!
a sálam a kezed simítása lesz
a felhők közt néző sugár a szemed
lehajlik a héja
sorsunk hosszú ősz-éjbe csukod.
mint elfáradt ajtó
előtte állok: soha-többé-belépj sors
ne lépj!
ma még bőrigázni a kabátok alatt
a felhős ég alatt a takaró alatt, veled.
pedig ott sem vagy. hát,
lehet.

nem-igen-tudom

nyugalom.

a szívem lassan dobban,

kihűlt forrás vesz körül,

egy lankadt vágy elémbe toppan,

nevetek,

ő szépen szembeül.

a szívem nyugodt, nem feszül.

Mutatom,

mi voltunk egymás nélkül.

Hátha felcsap némi láng.-

forró forrás-szeme kékül,

felpezseg,

titkon csak erre várt:

egy szerelmet ölembe ránt.

Akarom!-

és gőgös hahotával

kötözi a két karom:

vinne, vinne már magával.

remegek.

Lám, gyenge vagy, barom!-

hát így lesz ma, ma feladom.

győzelem.

de hogy ő győzött le

vagy én őt bennem? nem tudom.

amikor holnap mindig karácsony lesz

egy tehenet szeretnék, hogy tejet adjon neked, egy patakparton, kis házzal, aminek a kilincse nem látott még kulcsot, ahol az ágyon sok puha takaró van és rásüt a nap, és egy kis asztalt székkel ami versek bölcsője és igazi fából, és ha bemész, olyanok a falak, mintha megölelnének. és sok életet akarok bele, ott lennél te, a szomszédokkal, akik egymásért barátok, és a kecskéink együtt legelnek mert nincsenek kerítések, és közösen szedjük a paradicsomot is, meg a gyerekek is együtt játszanak, meg a kutyáink mind. és karácsonykor is közös a fenyőfánk, amit nem kell kivágni sem, mert ott áll az udvaron, és minden nap ott van az ajándék alatta: mi magunk egymásnak.

offline elektroböjt - villanytalanítás

három éjjel három nap

6 óra, csütörtök

Megfürödtem. Lemosdattam magamról a világ elektrofertőzését erre a pár napra. Kikapcsoltam magam a virtuálvilágból, otthagytam őket. Felállítottam a megvonás szabályait, hogy a zseniális kísérlet megtestesülhessen, amiben legyőzöm erre a kis időre a belénk táplált világot! Mindennapi sablonjaink démonával szállok szembe, ami bár nyeszlett kis manónak tűnhet, erejét az észrevehetetlenségből nyeri. Szennyes gnóm törpe, ami úgy mászik belénk napról napra, évről évre, hogy erőnk elűzni nem marad, sőt! Mi, söpredék munkás horda kéjesen hívjuk házunkba, ágyunkba és agyunkba. Megszállott élet ez, észrevétlen betegség, önként kért sorvadás. Ennyit a miértekről. Kimásznék. De az anyagbörtönbe csöppenve csak álom marad, az utópia utáni vággyal.

Mennyi idő három nap? Izgalmas kérdés. Az agyunk mindent túlkomplikál. Most nincs órám, csak a Nap, a Hold, az égbolt színei. Három nap meglehetősen rövid idő. Vajon milyen hosszú idő kell az időérzék elvesztéséhez? Hat gyertyát gyújtottam. Olyanok, mint az üstökösök, az ég pont úgy ég, mint a lángokat tartó kék kehely a kanócok mentén. Vajon aki villanyt kapcsol, tudja, hogy a gyertyákban kékből induló apró szivárványok laknak? Hogy nem csak hő és fény, hanem tánc, zene, apró tükör és izzó parázs, no meg lélek is egyszerre?

Tegnap egy barátom azt mondta, fél az erdőkben. Néha a fák agyonütnek embereket. –Mért nem dől rám egy fa? – kérdeztem. A többiek körülöttem meghökkentek. Hagyjam abba ezt. Szerintem nincsenek kibékülve a halállal. És az élettel sem. Én sem vagyok teljesen. Ugyanúgy ebben a világban kapcsolgatom a gépeket, kapcsolgatom a kétszázhúsz-áramlást. Magunkba vezetjük és egymást is kapcsolgatjuk ki-be. Hangok helyett zaj, világosság helyett vakító fények. Tudatszűkítés, félelemelnyomás. Rettegés magunktól. Mű páncélokba bújunk, ami alatt már önmagunkat sem ismerjük igazán. Lassú, szép vetkőzést idézek meg, fátyolbontást, nászéjszaka önmagammal. Az első éjjel. E három nap alatt megkeresem a világ és önmagam félelemidéző démonait.

Azt hittem, a legnehezebb a  virtuálvilágból való leszakadásban a sokat szajkózott „lemaradok-kimaradok” érzés lesz. Eddig nem igazán gondoltam rájuk. Most persze átfutott rajtam, csak úgy közömbösen, keresett-e valaki telefonon, vagy az internetcsodából hiányoztam-e. De izgalmasabb az, amit például a sötétség kelt, és az írás. Magammal lenni, csendben. Nincs villogó monitor, felesleges robottartalommal, ami ugyanolyan üres, mint a fejek, amit ki kell hogy töltsön nap mint nap, hogy elgépiesíthető legyen a rabszolga. Hogy a műpáncél alatt a hús, no meg a lélek és a szellem is cserélődhessen valami hasonlóan mű végletekig mosott pépre.

Közben gyűlnek körém. Már majdnem látom is, ha itt lenne valaki, akivel beszélgethetnék, vagy csak benyomnám a gépet, visszaragadnék gyorsan az éltető hálóra, a többi szerencsétlen milliméter-rovar közé… A mozgó gyertyaláng is lehet ördögi. Minél hevesebb a tombolása, annál ütemesebb gondolatokat gerjeszt, megmozgatja a falakat, a szomszéd szobát, a levegőt. Most olyanok a fények körülöttem, mint az élet: csúcsosodó világosság csillagpontjai az őket és engem körülvevő félhomály-aurával, majd kívülünk a sejtelmes sötétség. Hatalmas végletek. A lámpák fénye betölti a helyiségeket. Elmosódott maszlag fény, amiben ide-oda kapkodunk. Egyenletes unalom.

Kívül nem találhatjuk a minden világosságát. Mű-fényesség. Még a Nap is tudja, hogy csak fele életünket világíthatja be, míg a Földön vagyunk, szükségünk van a sötétre is, mindkét végletre, a nyárba nyílásra és a télbe szűkülésre. Technikai vívmány vagy ócska csalás, a számtalan eszköz, mivel megtörjük ezt a rendet minden pillanatban?

Az első jele az elektroböjtből fakadó hiánynak, hogy dalok ugranak az agyamba. Bárka.
„Még ide-oda harcoljunk
Még hegyeket is elhordjunk
Együtt kéne érkeznünk
Tengert éreznünk”
Mennyi mindent felejtenék el, ha többé nem kapcsolnám magam monitorra… A kis mécsesek állnak, a nagyok lobognak. Elzsibbadt a lábam. Olvasni fogok.

Napkelte, péntek

Az első éjjel a legnagyobb nyugalom belém szállása volt. Náthától eltömött orral, de álmokkal fűszerezve keltem. Álmomban megnyugvást nyertem. Először is megjelent a zene, a szerelem és a barátság köre, melybe feltárult az út. A kezembe gitárt kaptam, hat ujjam volt, apró mintákban elkezdődött a mindent elérni gyönyörűsége. Nevezetesen G-dúrban. Közben azt mondtad, megvan az időpont, Balaton, szeptember közepén, pénteken. Olyan bensőségesen kijelentve, hogy meghívás nélkül is tudtam, hogy mennem kell. Beleszóltak, hogy a hónapom foglalt, de én bármit lemondanék. Aztán mi is az, hogy szeptember, hisz már elmúlt. Belép az ébrenlét-logika. De elkezdtem elemezni. Ez a szeptember csak annyit tesz: már nem nyár. Egy ígéret a sorstól, hogy a hanyatló nappalokkal nem borul az élet is sötétbe.

Nosztalgikus érzések leptek el. Sokszáz színes, szürkülő pillangó. Ennyi maradt életem legmozgalmasabb, legérzelmesebb, legkétségbeejtőbb nyarából. Olyan volt, mint a koncert, miután csak nézel, hogy hogy mehet haza ez az ezer, mintha nem üvöltötte volna a lázadást, hogy állhat másnap újra rebszolgának. Jó, a massza lehet nem érti, mit mond. De hogy az eléjük pakolt előadó-csökevény sem? Itt ábrándultam ki az ugrabugra művészkedők nagy részéből. Tisztelet a gyönyörű kivételek lelkének! Igyunk inkább pár fényt.

Továbbálmodom. Hatalmas épületlabirintus, termek, folyosók, emberek, ajtók, hideg műmárvány. Lemorzsolódott társaim keresem, meg a táskám a kulcsommal. Iskola, hátizsákos gyerekek.Sorban nyitogatom a nagy fehér ajtókat, mint egy-egy templom tárulnak fel, benn padsorok, ismeretlen arcok. Órákig bolyongok, rengeteg ember vesz körül, de senki sem vesz észre. Céltalanul járkálok már, mint egy kóbor kutya. Egy szürke teremben hirtelen megszáll valami ihlet: három szimpatikus szőke nő, talán segítenek. És egyből ahhoz az ajtóhoz küldenek, amit észre sem vettem, benn a táskám és ismerős arcok. Te már nem vagy sehol. Tudomásul veszem, de nem bánkódok. Sikerült. Megtaláltam. Minden sikerülhet érzéssel nyitom ki a szemem.

Félálomban még színes fürtökben lógó gyöngyökről, ékszerzuhatagokról fantáziálok, nyáremlékekről, durva szövetekről, puha bőrről, selymes vízről, napsütésről. Az éjszaka mindig jobb. Ma elolvasom A Pendragon legendát, és festéket kaparok a falról. Kíváncsi vagyok, eljön-e valaki személyesen.

5 óra, péntek

Az első izgalmasabb fordulat a külvilággal. Csengetnek. Két lépcsőháznyira lakó barátnő, kezében telefonnal, amit ajtónyitáskor gyorsan nekem szegez. Másik barátnőm szól a vonal végén, hogy aztán azonnal beszélnünk kell az estéről, meg az mégsem állapot, hogy a telefonom csak csipog, facebookon meg nem válaszolok. Hirtelen meglepettségemben előbújik belőlem a konfliktuskerülés vágya, és gyorsan megígérem, hogy visszakapcsolom. Persze a kísérletet még nem árulom el, nem is tudom, hogy inkább azért, hogy ne nézzenek flúgosnak, vagy a titkos jellege miatt. Aggódóbb telefonos barátnőmnek aztán pötyögök egy üzenetet, hogy ne ijedezzen, ez egy kísérlet, jöjjön ide, ha este találkozni akar, várom, csak nem online.

Hát megszegtem a saját szabályaim. Mentségemre, mások lelki nyugalma végett történt így. Bár nem vagyok még így sem biztos benne, hogy elégséges volt ennyi a veszekedés elkerülésére, vagy hogy megértse, hogy ez most fontos dolog. Nekem. Többnyire az embereknek inkább az tűnik elsődlegesnek, hogy rögtön kielégíthessék saját kíváncsiságukat és vágyaikat. De valahogy nem érzem, hogy a sok billentyűs elérhetőség közelebb hozná az embert a másikhoz. Persze megvan bennünk ez az illúzió. Nem érzem valóságosnak, mint ahogyan a beszélgetni akarok, válasszuk ki a listából a legszimpatikusabbat jellegű csevegést sem.

Valószínű, ha sokáig folytatnám a kísérletet, a jelenlegi barátaim nagy része megharagudna vagy szimplán megfeledkezne rólam. A kisebb ellenállás felé mozdulás elve, avagy lustaság megfelelően végezné a dolgát. Aki lemarad, kimarad, vagy aki kimarad, lemarad? Nem hiszem, hogy sokan foglalkoznának a hálózattalan remetével, amennyiben elegendő facebook-friend és telefonos névjegy vibrál percenként a szemük előtt.

De miért is féltem kimondani, hogy nem, ma nem vagyok elérhető? Miért megy akkora csodaszámba, ha valaki pár napra kiszökik a hálóból? Az igazság az, hogy nem volt hiányérzetem. Egy kis szembenézés. Olyan kis herceges-rókás ez. Egy vagyunk a sok közül, akárcsak a többi száz meg százezer. Valaki mindig visszaír. Valaki mindig felveszi, és ráér, vagy unatkozik és megkeres. Na én pont az ő személytelenségüket nem bírom elviselni. Lehet, hogy pont ez a kor rákosító mérge, ami nem a szerveinket, hanem a lelkünket, és a lelkek közti ereket falja fel burjánzásával. A semmi. A pótszer. Műanyag barátságok, műanyag ego-kapcsolatok. Mekikaja a lelkünknek.

Nagyonéjjel, 3 körül, szombat

Meglepetések estje. Barátnőm eljött a megbeszélt program nem hiúsult meg telefonhiány miatt. Pici kétkedés volt bennem, de meérzéseimre hagyatkoztam, és azért felöltöztem. Időérzékem a korai sötétedés miatt teljesen beleveszett az éjszakába, azt hittem, 9 óra felé halad az idő, már-már viccesen éreztem magam, hogy átöltöztem a gyertyafényben olvasáshoz, mikor megszólalt a csengő. Barátnőmnek meséltem a kitudódott kísérletemről, és nagy csodálkozásomra érdekesnek tartotta. Rosszabb reakcióra számítottam. Az este folyamán még párszor felmerült a téma, egyik alkalommal egy telefon kapcsán, melyből megtudtam, hogy anyukám-tesóm-barátnőm láncolatában azért mégis futnak a hírek felőlem. Pár közeli személy aggodalma az elsődleges külső hatás. Igazán nem szándékozom megbántani, aggódtatni senkit, de ennek is szigorúan a részének kellett lennie az elhatározásnak, nincs kiskapus kivételezett. A többi cselekményt nem módosította a háromnapi villamosságmegvonás. A kulcslyuk megtalálása volt csak pár fokkal nehezebb. A társaság és a napi zene adagomat megkaptam, köszönet érte! Most van időm értékelni is, elalvás előtt, film helyett. Boldog percek.

Sötétedés után, cirka 8 óra, szombat

Kellemes, nyugodt nap. Ráeszméltem, hogy a lámpagyújtás mennyi neveletlenséget idéz elő. Pontatlanságot, csúsztatást, haladékot. Napi terveim, apró elhatározásaim a házimunka terén fények és napos órák hiányában részben meghiúsultak. Mennyivel jobb gazdálkodásra nevelődnénk villanykapcsolók nélkül!

Nem tudom mikor keltem, és mennyit aludtam, de hihetetlenül rövidnek tűnt ez a nap. Nem sokat tűnődtem rajta, mi lehet a háló világában, de azért párszor átfutott rajtam, hogy vajon mit csinálnék, kivel beszélnék meg találkozót, ha ma is online lennék. Átlagos hétvége lenne-e, vagy épp valami különlegesről maradok le kissé különcködő viselkedésemmel. Talán csak szeretném hinni, hogy történhet még mesébe illő fordulat egy ugyanilyen mennybéli szombaton. Jó kicsit a felhőkre ülni néha.

Jó, hogy nem kell facebook posztokon gondolkodni, és lájkszámlálót indítani agyban. Mégis kíváncsi vagyok mi vár.

A szembenézés aktusa foglalkoztat. Győzelem az örökkévaló félelmeim felett, a változásban rejlő izgalom. Új véglet felé kacsintani, vagy csak végletesen normális élettel tömni tele a jövőt. Szinte sosem éreztem ennyire közel magam a ki nem mondott változáshoz. Azt hiszem egy kis dalii hatás szállt belém. Fantasztikus könyveket írnak néha emberfeletti emberek. Átélési faktor a filmekhez képest exponenciálisan sokszorozódik, de nem csak egy paraméter szerint síkbeli grafikon mentén, hanem mintha abból kilépve indaként kapna szárnyra. Többet kellene olvasnotok. Nekem meg még többet.

Reggel, vasárnap

Túl nagy az ősz. Letargikus magányával tört rám a nedves szürkeség. Az ősz zokogó, tompa arca. Az átmeneti évszakok mindig kettősek, a kitörő napfény és a csorgó égi könnyek harca. És amint tavasszal minden egyes üde reggel életre biztat, az őszi sár a lelkünkre telepszik, alvásra, bújásra és halálra int. Sokszorozza a fájdalmat és az untságot. Karácsonyig veszendőben a remény.

Valahogy mindig másról írok, mint amire gondolok. A papírra ragadva mintha új utakat járnának be, mintha nem is a fejemben hordanám az agyam és a szellemem, hanem az ujjaim körül. Érdekes. Ám ez mit sem változtat a tényen, hogy nincs kedvem sem felkelni, sem olyan emberi dolgokkal törődni, mint a takarítás, társalgás, vagy az evés. Írhattam volna, hogy táplálkozás, és milyen tréfás alliterálás lett volna. De ahhoz sincs most kedvem.

Most, ha költő lennék, bizonyára megírnám a Szomorú vasárnapot, no persze, ha nem írták volna meg előttem. Azt hiszem, szomorúról nyomorult vasárnapra változtatnám rögtön a címét.

De térjünk vissza a kísérlethez, mielőtt az ősz könnyei még belőlem próbálnának kiszökni. Ez a három nap igencsak kevésnek bizonyult. A bennem lévő hatásokat vizsgálva, nem állt be semmilyen drámai fordulat. Az emberek csak ugyanannyira hiányoznak, mintha gép előtt ülnék, látszatcsevegve. Talán lemaradtam valamiről, ami korántsem fontos, vagy pótolhatatlan. Egy ember akart velem igazán találkozni és beszélni, ő meg is tette. A csengőm még mindig a 10-es.