gyöngyeső

vöröslő térdekkel

fohászom rímbe szedtem

kinn kopott volt az út

és én büszke-elesetten

lépdeltem rajta át

az egek felé küldve

közben néhány bódult imát

ki tudja miért vagy merre

vagy hová való

a távolba

hogy talán

hol elfér pár gyöngyből írt szó

a szíveknek falán

pont melletted peregjen

guruljon, vesszen a sor

dobnám ahol vér fut

de nem látom hol

óriás dobbanást fest

a belső távol

csak a rezdülést érzem

sejtmag nyit pupillát

milliárd szememmel

őrjöngve nézem

magambalégzem

kilégzem

belégzem

fel a szívekkel!

az életekben nincs különbség

minden léted csak egy tükörben lék

furcsán korhad el a kék tudat

ha felfénylik az éj fodra alatt

pár színes érzés nyújtózik benned

nincs mit tenned, jobb, ha rejted

és elfelejted, honnan árad a menny

sorban súgnak, ne arra menj

kik alvó gépek nappal húsba kötve

aztán álomba kelnek hosszan nyögve.

az életekben nincs különcség

kardot húzva mind előre lép

a félős gyomrú esztelen nép

képzelet nélkül torzul a kép

te is magad szúrod le, s Őt elfelejted

vagy az Isten felejtett el bízni benned

pedig az otthonország ott van a poklod mellett

lépned sem kell, nézd, csak húzni egyet

az alvó gépünk forgó, bús csavarjain

hadd öleljenek húst szomjas karjaim.

kabátka

dobj a székre!
pihenne a karfája már alattam.
zúg a semmi. feladtam.

esti-semmi-vázlat

ideje repülni mozdulatlan szárnnyal

mint aki ruhát vet, pihenni leülni

roskadozó lábbal többé nem feszülni

nyugvó nap csendjében eltűnni az árnnyal

szállok, ha már voltam, lépek, ha majd leszek

néma óra kondul, hogy testem essen holtan

várnak rám idebenn az örök égboltban

szűk pontnyi távolban  nagy mindenség-szemek

táguló halál-lyuk, metszik a szívemet

hangtalan hidat nyit ahogy nézek rájuk

csattogó mosollyal rám sül pupillájuk

átsimul a húsom síkján. vad képzelet

Boldogasszony-ima

Anyám, ki bennem élsz

küldd magad hozzám

szirmaiddal karolj át

fond fölém a koronád.

a szépség mit rám mérsz

sebekből fakad

igaz-e így a hit

mi ilyen mélyre vitt?

testvérem-szerelmem

öleld a sorsomat

a fényed én vagyok

a földi fák alatt.

20130518

szeretni szült

híd közepén ég az élet
mi beesünk a szűk lyukba
ahelyett, hogy elmúlna
az ég felől csobbanunk
a világnyi vízbe érek
te majd pörgetsz
én meg félek
rohanunk
nagy csapkodással
én teveled, te meg mással
csak csillogunk
és űrbe köpött folt marad
a lét után a csillagunk
vagy levetjük a bőrünk pántját
feloldódunk
feltépjük a lélekhártyát
és egymásba halunk.

d. i. y. vizsön

figyeltem hogy lett egyre hangosabb

az utcazaj az ablakunk alatt

merészen játszottam a kikelettel

míg mellettem felébredt a reggel

hajnali hangon utánam szól:

ébredj fel az álmomból!

ne siess, már nem hagy le a vonat

kínzó kezek nem gyötrik álmodat

bennem nincs már ajtó, nincsen bújás

nem kapkod nyomodban az elmúlás

s a szerelmek… ők sem álnok

szívet tépő oroszlánok.

a kötél megtart, el nem szakad,

még ringatja is a sorsodat

égből lóg le, a felhők közül

lágyan sodor, sosem feszül

láthatatlan felnyúló fa

a földbe húz, de teste létra.

20130503