szeretni szült

híd közepén ég az élet
mi beesünk a szűk lyukba
ahelyett, hogy elmúlna
az ég felől csobbanunk
a világnyi vízbe érek
te majd pörgetsz
én meg félek
rohanunk
nagy csapkodással
én teveled, te meg mással
csak csillogunk
és űrbe köpött folt marad
a lét után a csillagunk
vagy levetjük a bőrünk pántját
feloldódunk
feltépjük a lélekhártyát
és egymásba halunk.

d. i. y. vizsön

figyeltem hogy lett egyre hangosabb

az utcazaj az ablakunk alatt

merészen játszottam a kikelettel

míg mellettem felébredt a reggel

hajnali hangon utánam szól:

ébredj fel az álmomból!

ne siess, már nem hagy le a vonat

kínzó kezek nem gyötrik álmodat

bennem nincs már ajtó, nincsen bújás

nem kapkod nyomodban az elmúlás

s a szerelmek… ők sem álnok

szívet tépő oroszlánok.

a kötél megtart, el nem szakad,

még ringatja is a sorsodat

égből lóg le, a felhők közül

lágyan sodor, sosem feszül

láthatatlan felnyúló fa

a földbe húz, de teste létra.

20130503

a torkotokra látok!

ebben a világban csak elbújni lehet

a számból nem szökik szó az egyetlen üzenet

kis patakként gördül szememből: könny-rozsda

öntözi a fákat a földeket mossa

benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok

egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a sötétben idegen a kezed

ismerlek az égből s mégis feledtelek

magány ül a széken, szobámat szagolja

ellepi lelkemet a kifröccsent tócsa

benn’ a só ti vagytok, kik gyűlölettel álltok

egymással is szemben, a torkotokra látok!

ebben a világban bújik a szeretet

csendben öleli át az áldott szíveket

ha bús patakként habzik szemükből a szóma

szép új világ-átok, kényelmes a gondja

benn’ a só én vagyok, ki mosolyogva állok

magammal meghitten, torkomra, kiáltok!

körben körök

a sorsból nincs kiút

a bolyongás helyett

leülni egy fűszálra milyen más lehet!

mégis az ember benne

menni kényszerül

mert mondják, hogy muszáj

és átkoz vagy szeret

míg ki nem terül

egymás hátát tolva

érint és remeg

folyton halált játszik

mert mondják, hogy remek

oly hangos ma a világ

hogy meg kell halni belé

nem hallgat a sírás

hisz ellepte az élet

talán lenn magok érnek

amíg a tegnappal játszunk

a holnap utolérhet

s az idő ha szembe téved

mondják a napok

hogy legyőz az élet.

de kelnek a magok.

amit a Nap

a szívből csak retúrjegyet válthatsz

a könnytől sós földre is visszatérsz

szeretet nélkül szidhatsz vagy szánhatsz

csak ön-rám nem gondolsz, amíg élsz?

ha a tompa divatból vett tárgyak

bút roskadnak a szemed mögött

ha pénz hoz derűt, te összetörsz

hogy sietve a fénylő család elköltözött

a hamis hittel leélt élet nem több

szépen csörgő papírba bújt nyugalom

hidd el: mű lét, megkötözött,

börtönbe zárt botjasemvolt hatalom

a szíved csak ereszd könnyű szárnyra

mindig az elvetett mag felett repítsd

amíg Nap süt, ne nézz le az árnyra

a Virágot, a Virágot tekintsd!

----------
de már nem bajlódom könnyekkel, menj csak, legyintek, meg mosolygok egyet, már minden biztos lett: a holnap közé túrva megtalállak, hisz ott van már az elveszett is, meg a mi lenne ha, és a lehetetlennel cimborálnak, bújócskába bújva nem rejtőztök többé, bennem több vagytok magatoknál. mert csak így szabad.

elégia, fából

ma színekben gondolok

és ízekben érzek

rám törnek az illatok

ha elmélázva nézlek

és lépteid csak hallgatom

a suttogó szélben

rám kiosztott jutalom

míg mellettem mész el

átnézek a városon

a hangodban látlak

csupa olvadt izgalom

sok apró perc a járda,

de lyukas csend lett nélküled

mi zörög most bennem

elfagyott fény, tört üveg

alvó tér a testem

fentről mosolymadarak

becéznek és szánnak

de köszönöm a falakat

mikkel körbezártak

mert a föld, ég rokonom

a ketrecem a bőröm

gallyak nőnek ujjamon

s rügyként pattan körmöm.