20120106

csaló
hatalmak csapdájába esve
szivárványon ülök,
arcomat kezembe temetve
nézem, hogy vénülök.

égi fény-testvérem minden szín,
kik adnak még hitet,
sorolják: lesz még út, jön még szív
mi a mennybe vihet.

hatalom, nagy erő
izzik hátam mögött:
forró tekintettel
rám kacsint a vörös.
jobbomon égi kék,
tisztaság, szeretet,
lágy hangon szólít még
s nézi, hogy szenvedek.
bal oldalt zöld remény,
óvó meleg kezek,
előttem igaz fény,
maga a Nap remeg.

keresem szerepem. együtt mind
fehér fénnyé váljék;
bennem is, bennük is.
de jajj neked, szerelmem, te árnyék!

20120105

Tudod-e milyen az igazi jóság?

Mikor a sírra dobsz egy szál fehér rózsát,

csak hogy egy percre még visszacsald a lelkét

legszebb ősz virágnak, érezd még szerettét.

Ahogy fentről rád néz, őbenne megleled,

szíved nyílik, és én ott vagyok veled.

Tudod-e milyen az igazi álom?

Csorgó cseppű könnyként folyik a díványon,

valóság porától tested-lelked mossa,

űzi a fájdalmat, mi szíved mardossa.

Csodaalakként jön, megfogja a kezed,

mesévé vált, és én ott vagyok veled.

Tudod-e milyen az igazi magány?

Szemétből épített, szívet maró talány:

érzed-e még kezed égi társad fölött,

kit rongyos, tépett szíved masnivá kötött.

Rohannál érezni húsát, de nem lehet…

Ha egyedül sírsz is, ott vagyok veled.

Tudod-e milyen az igazi halál?

Poklokat kívánva a dobbanás megáll.

Tested, mint szikkadt fa keresi gyökerét,

hiába… a világ már nem tekint tefeléd.

Ha alvadt vérbe fullad minden egyes ered,

tudod, én akkor is ott leszek veled…

Tudod-e milyen az igazi élet?

Megkapod majd mástól, mitől én még félek,

lépj át rajtam, taposs belém, de ne feledd,

ha vár rád család, én bízom, hogy megleled.

S mikor tested adod, hogy szülessen egy lélek,

én akkor is, én ott is benned élek!

20120101

hideg padló, meleg kezek

könnyeimbe temetkezek...

_________provisorium.bontás.

jóslat 2012-re

újabb újév, újabb talány: vajon mit tartogat számunkra a jövőnk. valahogy a tél beköszöntével minden ember fejében elkezd motoszkálni a gondolat, az új tavasz mit hoz majd számára? a fagyos kinti világ elől igyekszünk meleg szobánk falai közé bújni. töprengünk múltunkon, találgatjuk a jövőt, előbbin rágódva szívünk kesereg, utóbbi miatt félelemmel telik meg.
de mi lenne, ha csak úgy, olyan „tegyükfel” alapon úgy ébrednék fel a leghosszabb éjből, hogy tényleg felébredek! mit tennék, ha a képzeletbeli mesevilágom valósággá állna össze az éjjeli csillagokból, a hajnal csípős hidegéből, és a felkelő nap izzó sugarából?
azt hiszem, először szeretnék. de nem csak úgy önzőséges, birtoklásos módon, amit néhányan a télen egymásra gyakorolnak, hisz ez már majdnem fojtó kínzás. miért ártanék annak, aki számomra fontos? miért tépném le a virágot, hogy kezemben hervadt csonkká váljon? csak gyönyörködném a szépségét, s néha szeretettel öntözném meg. tavasszal a szeretettel így kell bánni. aztán megtanulnék hinni. de egyáltalán nem abban az emberekre erőltetett, beléjük nevelt elbutítós, gondolatűzős, egymáson uralkodós formában, ahogyan a hideg, sötét téli emberek teszik. csakis úgy, ahogyan a fákon ülő rügyek várják a melegebb napsugarakat. bár még csak egy kevés fényt kapnak a világnyi forróságából, magukban őrzik mindazt, amitől, ha eljön az idő, az egész erdő életre kel. ha a fákra igaz szemmel nézek, átérzem mindezt. hát miért nem válunk mind-mind apró rügyekké, lelkünkben nyugvó tudással, hogy országnyi erdőnk új tavasz előtt áll? majd bízni tanulnék meg. elengedném a hibáztatós, dühöngős és siránkozós érzéseim, elfogadva azt, hogy bármi történt is, az tett pont azzá, aki most vagyok. bíznék a múltban, hogy csak jót akart nekem: sodort rám jót-rosszat, csakhogy ilyen szemhéjnyitogatóvá válhassak. megköszönném neki. ezt megértve bizonyosodnék meg, hogy bármi történjék is velem, az utam része, mely a jobbá válás felé halad.
önmagamban nyugodva eggyé válnék a fényekkel. ahogyan tavaszivá erősödnek, úgy erősödne a szeretetem, hitem, bizalmam. ébresztenék minden alvó rügyet, önmagam mindenét beléjük költöztetném, csak hogy ők is önmaguk teljességévé: fájukat éltető csoda-levéllé legyenek. megértsék, hogy mind testvérek, s csak együtt válhatnak lomb-koronává szeretett fájukon. minden csupa-csupa zöld lenne, s egy levél sem akarná elhagyni fáját.
éreztem a levelek között elsuhanva friss tavaszi illatukat. táplálta minden levél az ágát, az ág őket viszont. ha madár repült rájuk igaz dalt énekelni, nem érthették annak nyelvét, mégis érezték a madarat is, a dalt is, egyek voltak vele. s ha a madár a láthatatlan mindent tápláló nagy gyökérzetről varázslatos mesét szólt hozzájuk, nem kételkedtek benne. szerették, hitték, bízták egymást, fájuk törzsét, gyökerét.
hirtelen egy rám vetülő élesfényű napsugár ébresztett. hosszú volt az éj, hosszú volt az álom. s egész nap azzal a mosollyal az arcomon jártam a városban, hogy ma már pár perccel rövidebb lesz.

20111211

ha könnyem hull is, miattad legyen
ha kínzón állít rejtett érzelem
a korhadt kérgű álomfám köré
veszett vadat,
hiú hadat, mi őt döntené.

ha vérem hull is, miattad legyen
ha vakon lógok, feszül kötelem
és fakult fényű álmokat látok
testem marad,
de lelkem szabad: mennyekbe szállok.

20111116

ez az én világom. ez az én sorsom.
ha néha kicsit fáj is, még büszkébben hordom.

nem adom át magam többé kínzó vágynak,
ha belül meg-megrezdül, tudom jól: csak fájhat.

nem adom át magam semmi testi jónak,
a belső ürességtől, tudom: ez sem óvhat.

melléd állok néha, rád tekintek lopva
de ne szólj semmit, fájna, ha el lennék dobva.

20111114

elmém adnám, tépném lelkem,
csak hogy lássák, mi él bennem,
elbujtatott néma érzés-
kifulladó léha légzés:
rejtett világ, áradj szerte
szellőn szálló végtelenbe.

keress utat testvér-szívhez,
vigyázz, máson ne ítélkezz,
felét kérik - add át mindet,
akkor kapsz csak igaz kincset:
széppé érik, kit szépként látsz,
szemét nyitja, s te odébbállsz.