három éjjel három nap
6 óra, csütörtök
Megfürödtem. Lemosdattam magamról a világ
elektrofertőzését erre a pár napra. Kikapcsoltam magam a virtuálvilágból,
otthagytam őket. Felállítottam a megvonás szabályait, hogy a zseniális kísérlet
megtestesülhessen, amiben legyőzöm erre a kis időre a belénk táplált világot!
Mindennapi sablonjaink démonával szállok szembe, ami bár nyeszlett kis manónak
tűnhet, erejét az észrevehetetlenségből nyeri. Szennyes gnóm törpe, ami úgy
mászik belénk napról napra, évről évre, hogy erőnk elűzni nem marad, sőt! Mi,
söpredék munkás horda kéjesen hívjuk házunkba, ágyunkba és agyunkba.
Megszállott élet ez, észrevétlen betegség, önként kért sorvadás. Ennyit a
miértekről. Kimásznék. De az anyagbörtönbe csöppenve csak álom marad, az utópia
utáni vággyal.
Mennyi idő három nap? Izgalmas kérdés. Az agyunk
mindent túlkomplikál. Most nincs órám, csak a Nap, a Hold, az égbolt színei.
Három nap meglehetősen rövid idő. Vajon milyen hosszú idő kell az időérzék
elvesztéséhez? Hat gyertyát gyújtottam. Olyanok, mint az üstökösök, az ég pont
úgy ég, mint a lángokat tartó kék kehely a kanócok mentén. Vajon aki villanyt
kapcsol, tudja, hogy a gyertyákban kékből induló apró szivárványok laknak? Hogy
nem csak hő és fény, hanem tánc, zene, apró tükör és izzó parázs, no meg lélek
is egyszerre?
Tegnap egy barátom azt mondta, fél az erdőkben.
Néha a fák agyonütnek embereket. –Mért nem dől rám egy fa? – kérdeztem. A
többiek körülöttem meghökkentek. Hagyjam abba ezt. Szerintem nincsenek
kibékülve a halállal. És az élettel sem. Én sem vagyok teljesen. Ugyanúgy ebben
a világban kapcsolgatom a gépeket, kapcsolgatom a kétszázhúsz-áramlást.
Magunkba vezetjük és egymást is kapcsolgatjuk ki-be. Hangok helyett zaj,
világosság helyett vakító fények. Tudatszűkítés, félelemelnyomás. Rettegés
magunktól. Mű páncélokba bújunk, ami alatt már önmagunkat sem ismerjük igazán.
Lassú, szép vetkőzést idézek meg, fátyolbontást, nászéjszaka önmagammal. Az
első éjjel. E három nap alatt megkeresem a világ és önmagam félelemidéző
démonait.
Azt hittem, a legnehezebb a virtuálvilágból való leszakadásban a sokat
szajkózott „lemaradok-kimaradok” érzés lesz. Eddig nem igazán gondoltam rájuk.
Most persze átfutott rajtam, csak úgy közömbösen, keresett-e valaki telefonon,
vagy az internetcsodából hiányoztam-e. De izgalmasabb az, amit például a
sötétség kelt, és az írás. Magammal lenni, csendben. Nincs villogó monitor,
felesleges robottartalommal, ami ugyanolyan üres, mint a fejek, amit ki kell
hogy töltsön nap mint nap, hogy elgépiesíthető legyen a rabszolga. Hogy a
műpáncél alatt a hús, no meg a lélek és a szellem is cserélődhessen valami
hasonlóan mű végletekig mosott pépre.
Közben gyűlnek körém. Már majdnem látom is, ha itt
lenne valaki, akivel beszélgethetnék, vagy csak benyomnám a gépet,
visszaragadnék gyorsan az éltető hálóra, a többi szerencsétlen milliméter-rovar
közé… A mozgó gyertyaláng is lehet ördögi. Minél hevesebb a tombolása, annál
ütemesebb gondolatokat gerjeszt, megmozgatja a falakat, a szomszéd szobát, a
levegőt. Most olyanok a fények körülöttem, mint az élet: csúcsosodó világosság
csillagpontjai az őket és engem körülvevő félhomály-aurával, majd kívülünk a
sejtelmes sötétség. Hatalmas végletek. A lámpák fénye betölti a helyiségeket.
Elmosódott maszlag fény, amiben ide-oda kapkodunk. Egyenletes unalom.
Kívül nem találhatjuk a minden világosságát.
Mű-fényesség. Még a Nap is tudja, hogy csak fele életünket világíthatja be, míg
a Földön vagyunk, szükségünk van a sötétre is, mindkét végletre, a nyárba
nyílásra és a télbe szűkülésre. Technikai vívmány vagy ócska csalás, a
számtalan eszköz, mivel megtörjük ezt a rendet minden pillanatban?
Az első jele az elektroböjtből fakadó hiánynak,
hogy dalok ugranak az agyamba. Bárka.
„Még ide-oda harcoljunk
Még hegyeket is elhordjunk
Együtt kéne érkeznünk
Tengert éreznünk”
Mennyi mindent felejtenék el, ha többé nem kapcsolnám magam monitorra… A kis
mécsesek állnak, a nagyok lobognak. Elzsibbadt a lábam. Olvasni fogok.
Napkelte, péntek
Az első éjjel a legnagyobb nyugalom belém szállása
volt. Náthától eltömött orral, de álmokkal fűszerezve keltem. Álmomban
megnyugvást nyertem. Először is megjelent a zene, a szerelem és a barátság
köre, melybe feltárult az út. A kezembe gitárt kaptam, hat ujjam volt, apró
mintákban elkezdődött a mindent elérni gyönyörűsége. Nevezetesen G-dúrban.
Közben azt mondtad, megvan az időpont, Balaton, szeptember közepén, pénteken.
Olyan bensőségesen kijelentve, hogy meghívás nélkül is tudtam, hogy mennem
kell. Beleszóltak, hogy a hónapom foglalt, de én bármit lemondanék. Aztán mi is
az, hogy szeptember, hisz már elmúlt. Belép az ébrenlét-logika. De elkezdtem
elemezni. Ez a szeptember csak annyit tesz: már nem nyár. Egy ígéret a sorstól,
hogy a hanyatló nappalokkal nem borul az élet is sötétbe.
Nosztalgikus érzések leptek el. Sokszáz színes,
szürkülő pillangó. Ennyi maradt életem legmozgalmasabb, legérzelmesebb,
legkétségbeejtőbb nyarából. Olyan volt, mint a koncert, miután csak nézel, hogy
hogy mehet haza ez az ezer, mintha nem üvöltötte volna a lázadást, hogy állhat
másnap újra rebszolgának. Jó, a massza lehet nem érti, mit mond. De hogy az
eléjük pakolt előadó-csökevény sem? Itt ábrándultam ki az ugrabugra művészkedők
nagy részéből. Tisztelet a gyönyörű kivételek lelkének! Igyunk inkább pár
fényt.
Továbbálmodom. Hatalmas épületlabirintus, termek,
folyosók, emberek, ajtók, hideg műmárvány. Lemorzsolódott társaim keresem, meg
a táskám a kulcsommal. Iskola, hátizsákos gyerekek.Sorban nyitogatom a nagy
fehér ajtókat, mint egy-egy templom tárulnak fel, benn padsorok, ismeretlen
arcok. Órákig bolyongok, rengeteg ember vesz körül, de senki sem vesz észre. Céltalanul
járkálok már, mint egy kóbor kutya. Egy szürke teremben hirtelen megszáll
valami ihlet: három szimpatikus szőke nő, talán segítenek. És egyből ahhoz az
ajtóhoz küldenek, amit észre sem vettem, benn a táskám és ismerős arcok. Te már
nem vagy sehol. Tudomásul veszem, de nem bánkódok. Sikerült. Megtaláltam.
Minden sikerülhet érzéssel nyitom ki a szemem.
Félálomban még színes fürtökben lógó gyöngyökről,
ékszerzuhatagokról fantáziálok, nyáremlékekről, durva szövetekről, puha bőrről,
selymes vízről, napsütésről. Az éjszaka mindig jobb. Ma elolvasom A Pendragon
legendát, és festéket kaparok a falról. Kíváncsi vagyok, eljön-e valaki
személyesen.
5 óra, péntek
Az első izgalmasabb fordulat a külvilággal.
Csengetnek. Két lépcsőháznyira lakó barátnő, kezében telefonnal, amit
ajtónyitáskor gyorsan nekem szegez. Másik barátnőm szól a vonal végén, hogy
aztán azonnal beszélnünk kell az estéről, meg az mégsem állapot, hogy a
telefonom csak csipog, facebookon meg nem válaszolok. Hirtelen
meglepettségemben előbújik belőlem a konfliktuskerülés vágya, és gyorsan
megígérem, hogy visszakapcsolom. Persze a kísérletet még nem árulom el, nem is
tudom, hogy inkább azért, hogy ne nézzenek flúgosnak, vagy a titkos jellege
miatt. Aggódóbb telefonos barátnőmnek aztán pötyögök egy üzenetet, hogy ne
ijedezzen, ez egy kísérlet, jöjjön ide, ha este találkozni akar, várom, csak
nem online.
Hát megszegtem a saját szabályaim. Mentségemre,
mások lelki nyugalma végett történt így. Bár nem vagyok még így sem biztos
benne, hogy elégséges volt ennyi a veszekedés elkerülésére, vagy hogy megértse,
hogy ez most fontos dolog. Nekem. Többnyire az embereknek inkább az tűnik
elsődlegesnek, hogy rögtön kielégíthessék saját kíváncsiságukat és vágyaikat.
De valahogy nem érzem, hogy a sok billentyűs elérhetőség közelebb hozná az
embert a másikhoz. Persze megvan bennünk ez az illúzió. Nem érzem valóságosnak,
mint ahogyan a beszélgetni akarok, válasszuk ki a listából a
legszimpatikusabbat jellegű csevegést sem.
Valószínű, ha sokáig folytatnám a kísérletet, a jelenlegi
barátaim nagy része megharagudna vagy szimplán megfeledkezne rólam. A kisebb
ellenállás felé mozdulás elve, avagy lustaság megfelelően végezné a dolgát. Aki
lemarad, kimarad, vagy aki kimarad, lemarad? Nem hiszem, hogy sokan
foglalkoznának a hálózattalan remetével, amennyiben elegendő facebook-friend és
telefonos névjegy vibrál percenként a szemük előtt.
De miért is féltem kimondani, hogy nem, ma nem
vagyok elérhető? Miért megy akkora csodaszámba, ha valaki pár napra kiszökik a
hálóból? Az igazság az, hogy nem volt hiányérzetem. Egy kis szembenézés. Olyan
kis herceges-rókás ez. Egy vagyunk a sok közül, akárcsak a többi száz meg
százezer. Valaki mindig visszaír. Valaki mindig felveszi, és ráér, vagy
unatkozik és megkeres. Na én pont az ő személytelenségüket nem bírom elviselni.
Lehet, hogy pont ez a kor rákosító mérge, ami nem a szerveinket, hanem a
lelkünket, és a lelkek közti ereket falja fel burjánzásával. A semmi. A pótszer.
Műanyag barátságok, műanyag ego-kapcsolatok. Mekikaja a lelkünknek.
Nagyonéjjel, 3 körül, szombat
Meglepetések estje. Barátnőm eljött a megbeszélt
program nem hiúsult meg telefonhiány miatt. Pici kétkedés volt bennem, de
meérzéseimre hagyatkoztam, és azért felöltöztem. Időérzékem a korai sötétedés
miatt teljesen beleveszett az éjszakába, azt hittem, 9 óra felé halad az idő,
már-már viccesen éreztem magam, hogy átöltöztem a gyertyafényben olvasáshoz,
mikor megszólalt a csengő. Barátnőmnek meséltem a kitudódott kísérletemről, és
nagy csodálkozásomra érdekesnek tartotta. Rosszabb reakcióra számítottam. Az
este folyamán még párszor felmerült a téma, egyik alkalommal egy telefon
kapcsán, melyből megtudtam, hogy anyukám-tesóm-barátnőm láncolatában azért mégis
futnak a hírek felőlem. Pár közeli személy aggodalma az elsődleges külső hatás.
Igazán nem szándékozom megbántani, aggódtatni senkit, de ennek is szigorúan a
részének kellett lennie az elhatározásnak, nincs kiskapus kivételezett. A többi
cselekményt nem módosította a háromnapi villamosságmegvonás. A kulcslyuk
megtalálása volt csak pár fokkal nehezebb. A társaság és a napi zene adagomat
megkaptam, köszönet érte! Most van időm értékelni is, elalvás előtt, film
helyett. Boldog percek.
Sötétedés után, cirka 8 óra, szombat
Kellemes, nyugodt nap. Ráeszméltem, hogy a
lámpagyújtás mennyi neveletlenséget idéz elő. Pontatlanságot, csúsztatást,
haladékot. Napi terveim, apró elhatározásaim a házimunka terén fények és napos
órák hiányában részben meghiúsultak. Mennyivel jobb gazdálkodásra nevelődnénk
villanykapcsolók nélkül!
Nem tudom mikor keltem, és mennyit aludtam, de
hihetetlenül rövidnek tűnt ez a nap. Nem sokat tűnődtem rajta, mi lehet a háló
világában, de azért párszor átfutott rajtam, hogy vajon mit csinálnék, kivel
beszélnék meg találkozót, ha ma is online lennék. Átlagos hétvége lenne-e, vagy
épp valami különlegesről maradok le kissé különcködő viselkedésemmel. Talán
csak szeretném hinni, hogy történhet még mesébe illő fordulat egy ugyanilyen
mennybéli szombaton. Jó kicsit a felhőkre ülni néha.
Jó, hogy nem kell facebook posztokon gondolkodni,
és lájkszámlálót indítani agyban. Mégis kíváncsi vagyok mi vár.
A szembenézés aktusa foglalkoztat. Győzelem az
örökkévaló félelmeim felett, a változásban rejlő izgalom. Új véglet felé
kacsintani, vagy csak végletesen normális élettel tömni tele a jövőt. Szinte
sosem éreztem ennyire közel magam a ki nem mondott változáshoz. Azt hiszem egy
kis dalii hatás szállt belém. Fantasztikus könyveket írnak néha emberfeletti
emberek. Átélési faktor a filmekhez képest exponenciálisan sokszorozódik, de
nem csak egy paraméter szerint síkbeli grafikon mentén, hanem mintha abból
kilépve indaként kapna szárnyra. Többet kellene olvasnotok. Nekem meg még
többet.
Reggel, vasárnap
Túl nagy az ősz. Letargikus magányával tört rám a
nedves szürkeség. Az ősz zokogó, tompa arca. Az átmeneti évszakok mindig
kettősek, a kitörő napfény és a csorgó égi könnyek harca. És amint tavasszal
minden egyes üde reggel életre biztat, az őszi sár a lelkünkre telepszik,
alvásra, bújásra és halálra int. Sokszorozza a fájdalmat és az untságot. Karácsonyig
veszendőben a remény.
Valahogy mindig másról írok, mint amire gondolok.
A papírra ragadva mintha új utakat járnának be, mintha nem is a fejemben
hordanám az agyam és a szellemem, hanem az ujjaim körül. Érdekes. Ám ez mit sem
változtat a tényen, hogy nincs kedvem sem felkelni, sem olyan emberi dolgokkal
törődni, mint a takarítás, társalgás, vagy az evés. Írhattam volna, hogy
táplálkozás, és milyen tréfás alliterálás lett volna. De ahhoz sincs most
kedvem.
Most, ha költő lennék, bizonyára megírnám a
Szomorú vasárnapot, no persze, ha nem írták volna meg előttem. Azt hiszem,
szomorúról nyomorult vasárnapra változtatnám rögtön a címét.
De térjünk vissza a kísérlethez, mielőtt az ősz
könnyei még belőlem próbálnának kiszökni. Ez a három nap igencsak kevésnek
bizonyult. A bennem lévő hatásokat vizsgálva, nem állt be semmilyen drámai
fordulat. Az emberek csak ugyanannyira hiányoznak, mintha gép előtt ülnék,
látszatcsevegve. Talán lemaradtam valamiről, ami korántsem fontos, vagy
pótolhatatlan. Egy ember akart velem igazán találkozni és beszélni, ő meg is
tette. A csengőm még mindig a 10-es.
