ideje repülni mozdulatlan szárnnyal
mint aki ruhát vet, pihenni leülni
roskadozó lábbal többé nem feszülni
nyugvó nap csendjében eltűnni az árnnyal
szállok, ha már voltam, lépek, ha majd leszek
néma óra kondul, hogy testem essen holtan
várnak rám idebenn az örök égboltban
szűk pontnyi távolban
nagy mindenség-szemek
táguló halál-lyuk, metszik a szívemet
hangtalan hidat nyit ahogy nézek rájuk
csattogó mosollyal rám sül pupillájuk
átsimul a húsom síkján. vad képzelet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése